Kevés sorozat van, amely annyira nyomasztó tükröt tartana elénk, mint a Black Mirror. A 7. évad pontosan azt adja, amit várnánk – sőt, talán többet is.
A Charlie Brooker által megálmodott Black Mirror világ most nemcsak szatirikus, hanem dermesztően valóságos. Az új részekben minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kap a depresszió, az elkeseredettség, a kizsákmányolás, és az a rideg, kegyetlen jövőkép, amely lassan már nem is annyira „jövő” – inkább most.
Ez az évad nem fogja a néző kezét. Nem próbál finomítani, tompítani vagy reményt kínálni. Ehelyett fejbe kólint. Egyszerre éreztem szorongást, szomorúságot és dühöt – nem a sorozatra, hanem arra a valóságra, amelyhez egyre közelebb sodródunk. A „Common People” például könyörtelenül mutatja be, hogyan válhat a technológia „segítségből” zsarnokká. Hány döntésünket irányítja már most algoritmus, adatvezérelt logika, vagy épp a reklámok pszichológiája?
A „Hotel Reverie” epizódban egyfajta menekülés vágya jelenik meg – az álomvilág biztonságosabb, mint a valóság. Ez ismerős érzés. A közösségi médián, a nosztalgián, a digitális álomvilágokon keresztül ma is rengetegen próbálnak elbújni az élet elől. Az epizód kényelmetlen kérdéseket tesz fel: Mi történik, ha az álmaink már nem álmaink többé, hanem valaki más által generált, irányított illúziók?
A „Eulogy” viszont teljesen más mélységből szól: itt már nem csak a társadalom betegségei, hanem az egyén gyásza, elveszettsége kerül középpontba. Ez a rész személyesen is megérintett. Fájdalmasan pontosan mutatja be azt a vágyat, hogy megállítsuk az időt, visszatekerjük a múltat – de hiába a technológia, vannak veszteségek, amelyeken nem lehet „frissíteni”.
Mindezek mellett a legmegrázóbb talán az az üzenet, ami csendben átszövi az egész évadot: az ember önmaga legnagyobb ellensége. Nem a gépek, nem az MI – mi magunk. A féktelen fogyasztás, a kényszeres önmegfigyelés, a boldogság kényszerített kirakatba helyezése – ezek mind a saját választásaink következményei.
A Black Mirror 7. évad nemcsak borúsabb, de sokkal személyesebb is. Olyan érzés, mintha Brooker belenyúlt volna a lelkünkbe, és előhúzta volna azokat a félelmeket, amelyeket inkább nem vallunk be magunknak. Hogy elveszítjük az önállóságot. Hogy egyszer csak felébredünk, és már nem is tudjuk, kik vagyunk. Hogy az életünket nem éljük, hanem fogyasztjuk – termékként, algoritmus szerint adagolva.
A Black Mirror ezen évada nem szórakoztatni akar – hanem felébreszteni. És talán sosem volt nagyobb szükség erre, mint most.