Kevés olyan thriller van, ami nem a cselekménnyel, hanem az érzéssel marad meg bennem – A nő a tízes kabinból pontosan ilyen.
Nem a klasszikus értelemben vett „ülök a kanapén és várom a csavart” típusú film A nő a tízes kabinból, hanem az, ami a fejembe költözik. Ahol nem az számít, ki ölte meg, hanem az, miért nem hisz senki annak, aki látta.
A szorongás, amit Lo helyett is érzel
Lo Blacklock (Keira Knightley) karaktere számomra az egyik legvalóságosabb női főhős, akit thrillerben láttam az utóbbi években. Nem hibátlan, sőt – kifejezetten esendő. Nem szuperhősnő, nem nyomozó, nem tökéletesen racionális. Csak egy nő, aki próbál nem összeomlani, miközben a világ elhiteti vele, hogy képzelődik.
Ahogy néztem A nő a tízes kabinból filmet, egy ponton már nem is érdekelt, hogy történt-e valóban gyilkosság. Sokkal jobban foglalkoztatott az a nagyon is ismerős, gyomorba markoló érzés, amikor nem hisznek neked. Amikor az ember már maga is kételkedni kezd abban, amit tud. És ez a film – különösen a rendezés és a fényképezés révén – pontosan ezt az érzést ragadja meg. A kamera folyamatosan közel van, néha túl közel. Mintha a nézőt is bezárnák a hajó falai közé, és nem lenne hova menekülni.
A luxus, ami börtönné válik
Imádtam, ahogy a film játéktérként használja a hajót. A tenger, ami a szabadságot jelképezi, itt a legnagyobb bezártság szimbóluma lesz. Minden csillog, minden elegáns, de valami mégis feszülten hideg. Olyan, mint egy kirakat – és Lo, aki mindvégig próbál kitörni belőle, maga is egy törékeny figura a tökéletesre sminkelt világ közepén.
A rendező gyönyörűen használja a kontrasztokat: a víz csillogása, a fémes kabinok, a sötét folyosók – mindezek együtt festenek meg egy világot, ami egyszerre valóságos és álomszerű. És épp ez az, ami miatt az egész történetben semmi sem tűnik biztosnak.
Mi működik, és mi nem
Őszintén? Nem tökéletes film. A középső rész néha elveszíti a lendületét, és egy-két mellékszereplő mintha csak azért lenne jelen, hogy gyanúsnak tűnjön. A lezárás sem hoz akkora katarzist, mint amit a feszültség ígér. De mindez valahogy nem is számít.
A nő a tízes kabinból nem az a film, amit a fordulat miatt nézel meg, hanem az atmoszférája miatt. Az a fajta csendes, belső rettegés, amit nem lehet lekapcsolni a stáblista után.
Miért maradt velem mégis A nő a tízes kabinból?
Mert túl ismerős. Mert minden nő volt már olyan helyzetben, amikor kétségbe vonták a szavát. Amikor a félelmét elbagatellizálták, vagy amikor egyszerűen csak „túlérzékenynek” bélyegezték. Ez a film erről szól – nem a gyilkosról, hanem arról, hogy milyen érzés láthatatlannak lenni akkor is, amikor igazad van.
És pont emiatt nem tudom elfelejteni A nő a tízes kabinból thrillert. Nem azért, mert a legjobb thriller, amit valaha láttam, hanem mert valamit nagyon pontosan eltalál az emberi törékenységből.