Igencsak vegyes érzésekkel jöttünk ki a moziból, miután megnéztük 2025 egyik legbeharangozottabb horrorját, A majom című alkotást.
A horror műfajában Stephen King neve egyet jelent a félelemmel. Az író ikonikus történetei generációk óta borzolják az idegeinket, és minden újabb adaptációval felmerül a kérdés: sikerül-e megragadni azt a rettegést, amit a könyvei lapjain érezhetünk? A majom (The Monkey), amely tegnap debütált a mozikban, egy olyan King-novellán alapul, amely ugyan kevésbé ismert, de annál hátborzongatóbb. A kérdés az, hogy Osgood Perkins rendező képes volt-e valóban életre kelteni ezt a rémálmot, vagy csak egy újabb felejthető horrorfilmmel van dolgunk.
Egy ártatlan játék… vagy mégsem?
A majom történetének középpontjában két testvér áll, akik gyerekként egy régi, kopott cintányéros majmot találnak – és ezzel véletlenül megnyitnak egy kaput a pokolba. A majomjáték baljóslatúan csattogtatja a cintányérjait, és minden egyes alkalommal, amikor megszólal, valaki meghal. A film az időben ugrálva mutatja be, hogyan kísérti meg a főszereplőket felnőttként is a gyerekkorukban elszabadult gonosz.
Egy horrorfilm akkor működik igazán, ha képes a félelmet személyessé tenni – ha nem csak a vásznon történő borzalmak hatnak ránk, hanem a saját, belső démonainkat is megidézi. A majom ezt a vonalat próbálja követni, hiszen a főhős, Hal (Theo James) nemcsak egy természetfeletti rémséggel küzd, hanem a saját traumáival is. A film egyik legerősebb aspektusa, hogy nem egy tipikus “szörnyvadászatot” mutat be, hanem egy pszichológiai mélységgel rendelkező történetet, amelyben a múlt árnyai legalább olyan veszélyesek, mint maga a gyilkos játék.
Perkins rendezése – zseni vagy túltolt művészieskedés?
Osgood Perkins neve nem véletlenül cseng ismerősen a horrorrajongók számára. A The Blackcoat’s Daughter és a Gretel & Hansel után most is egy sötét, sejtelmes hangulatú filmet készített, amely inkább az atmoszférára és a pszichológiai horrorra épít, mint az olcsó ijesztgetésekre. A majom legnagyobb erőssége egyértelműen a hangulata: az árnyékokkal játszó képi világ, a baljós csendek és az aprólékosan épített feszültség valódi rettegést teremt.
Ugyanakkor Perkins stílusa nem mindenki számára lesz könnyen emészthető. A film lassú tempója, a hosszú, csendes jelenetek és a túlzottan művészies megoldások időnként ellaposítják a történetet. Ha valaki vérgőzös, pörgős horrorra számít, valószínűleg csalódni fog. Itt nincs percenkénti jump scare, nincsenek gyors kameramozgások – ez egy lassan égő, elmélyült félelemfilm, amely időt hagy a nézőnek a rettegés megélésére.
A fekete humor és az erőszak határán
Egy másik megosztó eleme a filmnek a groteszk fekete humor, amely néhol tökéletesen működik, máshol viszont kizökkent a feszültségből. Perkins saját bevallása szerint a halált és az erőszakot egyfajta abszurd perspektívából akarta bemutatni, és ez érződik is a filmen. Egyes jelenetek valóban szinte már komikusak – de ez nem mindig válik a történet javára.
Ugyanakkor az erőszakosság miatt sem marad el a film. Nem véletlen, hogy több televíziós csatorna letiltotta az előzetest a brutális jelenetek miatt. A halálesetek naturalisztikus ábrázolása néha gyomorforgatóan részletes, így azok, akik nem bírják a vért és a kegyetlenséget, lehet, hogy nehezen fognak megbirkózni a film bizonyos részeivel.
A színészi játék és karakterek
A film egyik legnagyobb pozitívuma Theo James alakítása, aki meglepően jól hozza a zaklatott, traumák által gyötört férfit. Tatiana Maslany és Elijah Wood szintén erős jelenléttel bírnak, bár karaktereik nem kaptak akkora mélységet, mint amit megérdemeltek volna. Az egész film középpontjában Hal karaktere áll, ami néha egyoldalúvá teszi a történetet – pedig egy ilyen erős mellékszereplőgárdával több lehetőséget is ki lehetett volna aknázni.
Verdikt – érdemes megnézni?
A majom egy olyan horrorfilm, amely nem akar mindenkinek megfelelni – és ez egyszerre előnye és hátránya is. Aki szereti a lassan kibontakozó, pszichológiai rémálmokkal dolgozó filmeket, az valószínűleg értékelni fogja Perkins látásmódját és a film nyomasztó atmoszféráját. Azok viszont, akik inkább a klasszikus, pörgős horrorokat kedvelik, lehet, hogy túl vontatottnak találják majd.
Végső soron:
• Pro: Fantasztikus hangulat, erős vizuális stílus, pszichológiai mélység
• Kontra: Lassú tempó, időnként túlzott művészieskedés, megosztó fekete humor
Ez nem az a film, amit elfelejtesz a stáblista után. Ha hagyod, hogy beszippantson, napokig veled marad – akár tetszett, akár nem. A cintányérok fémes csattanása még sokáig ott fog visszhangozni a füledben… és talán azon kapod magad, hogy félsz egy régi játékoktól a padláson.
Borítókép forrása: imdb