A kertészkedés nehéz, sőt, kínlódós. Mégis, valamiért minden nyűgjével együtt csinálom, s hogy miért? Ez igencsak összetett!
A kertészkedés, habár nincs a véremben, valami mégis csörgedezik bennem, hiszen a nagyszüleimnél töltött nyarakon sok mindent megtanultam. Tán nem mondták soha, hogy mikor, hogyan, milyen mélyre kell ültetni a magokat, és hogy mikor kell leszedni a termést, de nem is volt rá szükség. Láttam, és ez elég volt valami ösztönihez, hogy tudjam, mi a teendő. Hiszen én is a természet része vagyok, így csak abban kell részt vennem, hogy utat adjak a természetnek, ami innentől intézi önmagát. Intézi, de nem öntözi – ilyen tekintetben nagy vállalás a kertészkedés, mégis, valamiért minden évben úgy érzem, hogy ez nem egy választható dolog. Ezt csinálni kell!
A kertészkedés, mint ösztönös tevékenység
Természetesen sok aspektusát szeretem a kertészkedésnek ám tény, hogy rengeteg nyűggel jár. Amikor elültetem a magokat még hideg van, így bent kell lenniük. Életben kell tartani őket, amihez bár a locsolás elég kell, hogy legyen, bizonyos szempontból nagy vállalás, mert ha elmegyek teszem azt egy hétre, minden bizodalmam a másik felemben van, hiszen nemcsak a múlt, hanem a jövő munkája is odaveszhet, ha nem tartja életben a növénykéimet.
Tehát amíg a növények bent vannak, sok helyet foglalnak – attól függően, hogy mennyi mindent ültetek. Igyekszem ésszel csinálni, de könnyedén elkapja az embert a gépszíj. Amikor végre elérkezettnek látom az időt ahhoz, hogy felállítsam a kis üvegházat, nagy megváltás, ám még akkor is vannak olyan fagyok, hogy éjszakára beviszem a növényeket, reggelente pedig ki. Kicsit sem kimerítő tevékenység! Még szerencse, hogy a másik felem ezt egy szó nélkül hagyja, holott pontosan tudjuk mindketten, hogy nem sok babér terem – meg semmi más sem. Csigák, gomba, különböző rovarok játszótere a kert, különösen itt Angliában, ahol sokkalta nedvesebb a talaj, mint Magyarországon, így a csigáktól képtelenség megszabadulni.
Lerágják a tavaszi virágok első leveleit, a krumplit, a borsót, az epret… nem is sorolom, mert összefacsarodik a szívem. Védekezés, na igen, de hogyan? Mindenféle mérgeket lehet kiszúrni, de ugyebár az állatvilágra is veszélyes, így ez ugrott. Marad a sörcsapda, ami működik ugyan, de plusz kínlódás, és az anyagi befektetésről ne is beszéljünk!
A kert tehát iszonyú nyűggel jár, pedig az enyém nagyon picike. Mégis csinálom, de miért? Nem az egészségre gyakorolt hatásaiért, annyi bizonyos. Bár örömmel veszem, hogy jó hatással van az immunrendszerre, hogy fokozza a mentális egészséget és akár meg is mozgat, nem ezek a fő szempontjaim.
Teremteni jó. Merthogy a kertészkedés bárhonnan is nézzük, teremtés. Magból a növény, növényből a termés, termésből az étel. Bár a folyamat rengeteg kudarccal jár, és még kiskert-tulajdonosként is ki vagyunk téve a természet erőinek, jó létrehozni valamit, és látni, ahogyan növekszik. Hogy az erőfeszítés nem hiábavaló, és hogy – ha nem is a klasszikus értelemben, de – életet hozok létre!
Annyira rápörögtem erre a ,,teremtésre”, hogy ha nagy nehezen terem valami, képes vagyok nem megenni, és napokig őrizgetni, merthogy ez az enyém, ezt én csináltam. Nyilvánvalóan hülyeség, de még néhány szem eper – merthogy néhány szemet tudok általában megmenteni a csigák elől – is hihetetlen örömet tud adni.
Öröm tehát. Mert a kertészkedés segít abban, hogy az ember megtanulja: a kemény munka vezethet eredményre, de akár kudarcba is fulladhat, mert nem minden rajtunk múlik. Viszont süthet ránk a Nap – a szó legszorosabb értelmében – és az erőfeszítéseket siker koronázhatja. Viszont együtt kell működnünk a természettel, és mindent meg kell tennünk azért, hogy engedjen bennünket élni és életet teremteni. És mi másért érdemes élni, ha nem az örömért és azért, hogy létrehozzunk valami jót és fontosat? Ha még ehető is a végén, az csak a bónusz!
Nyitókép forrása: Getty Images
