A bársonyvirág, vagy ahogy sokan ismerik, a büdöske, különös utat járt be, mire a halottak napjának egyik szimbolikus virágává vált.
Bár Magyarországon inkább a krizantém uralja a temetőket november elején, a világ más részein – főként Latin-Amerikában és Indiában – a bársonyvirág tölti be ugyanazt a szerepet: a múlandóság és az emlékezés jelképe lett.
A virág története Mexikóban kezdődik, ahol az ősi aztékok már évszázadokkal ezelőtt szent növényként tekintettek rá. A nap szimbólumaként tisztelték, mert élénk narancssárga és arany szirmai a napfényre emlékeztettek, amely az életet és a halál utáni újjászületést is jelképezte. Amikor megérkezett a keresztény halottak napjának hagyománya, a két világ – az ősi hitvilág és a katolikus rítus – összefonódott. Így lett a bársonyvirág a „halottak virága”, amely ma is elmaradhatatlan része a mexikói Día de Muertos ünnepnek.
Ezekben az ünnepekben a családok oltárokat építenek az elhunyt szeretteiknek, és bársonyvirággal díszítik őket. A virág illatát és színét úgy tartják, hogy segíti a lelkek visszatalálását az élők világába, mintha egy aranyszínű ösvényt rajzolna a halottaknak. A szirmokból gyakran szórnak utat a háztól a temetőig, jelezve az elhunytaknak, merre találják meg szeretteiket.
A bársonyvirág Indiában is hasonló jelentést kapott, csak ott a hindu vallás ünnepein, például a Diwali idején használják a fény, a tisztaság és az isteni energia megidézésére. A két, egymástól távoli kultúrában a virág ugyanazt a szerepet tölti be: az élet és halál közti határ szimbóluma lett.
A virág jellegzetes illata, amely miatt sokan büdöskének nevezik, a hiedelem szerint távol tartja a rossz szellemeket, miközben odavonzza a jókat és a halottak lelkeit. Ez a kettősség – taszítás és vonzás, élet és halál – teszi különlegessé, és talán épp emiatt vált az elmúlás virágává.
Ma már a világ számos pontján, még Magyarországon is egyre többen ültetik a sírokra vagy viszik haza a bársonyvirágot halottak napján. Nemcsak a díszítőereje miatt, hanem mert szimbolikusan hidat képez az élők és a holtak világa között – egyszerre jelképe a szeretetnek, az emlékezésnek és annak, hogy a halál után is létezik valami, ami összeköt bennünket.
