Kovács Richárd ökölvívó megvalósította az álmát, és kijutott az olimpiára. Máriapócson született, roma családba. Édesapja és édesanyja szegénységben, de szeretetben nevelték gyerekeiket, akiknek nem voltak jobb esélyei, mint bármelyik, hátrányos helyzetű roma kisgyereknek akkor, és most. Mégis, a huszonhat éves fiatalember egyetemet végzett történelem-testnevelés szakon, miközben végigverte fél Európát, hiszen ritka az olyan tudatosan felépített életút, mint az övé.
Most gyerekeket tanít a Sója Miklós Görögkatolikus Általános Iskolában, ahol a klubja is van. Mindezt hajnali futás és a délutáni edzés között, ugyanis a párizsi olimpiára készül: az Európa-bajnoki bronzok után megszerezte a jogot, hogy ott legyen az ötkarikás játékokon, ahonnan éremmel szeretne hazajönni.
Az olimpiáig verekedte magát
Hogyan találkoztál a boksszal?
Az unokabátyám és a bátyám is bokszoltak, úgyhogy mondhatom, hogy ez családi vonás nálunk. A bátyám Európa-bajnoki bronzérmes és magyar bajnok is volt. Vele és apukámmal mentem le a terembe hatéves koromban, és ott is ragadtam. Más sporttal komolyabb szinten nem is próbálkoztam.
Az élsport mellett történelem-testnevelés szakon elvégezted az egyetemet. Mennyire volt egyértelmű, hogy diplomás ember lesz belőled?
Nem jellemző a családunkban a felsőfokú végzettség, valószínűleg azért is, mert mindenkinek korán el kellett mennie dolgozni, illetve minden ember más, különböző felfogással állunk az élethez. A bátyám is érettségizett, én pedig kisgyerekkoromtól tudtam, hogy diplomát szeretnék szerezni. A szüleim szeretettel támogattak ebben, mellettem álltak.
Kevés kisgyerek tudja, hogy majdan diplomát szeretne.
Engem úgy neveltek a szüleim, hogy jobb több lábon állni. Tudatos kisgyerek voltam, már az általános iskolában is komolyan vettem a sportot, és szerettem tanulni is. Tudtam, hogy a boksz nem tart örökké, és utána is boldogulnom kell valahogy, úgyhogy mindig próbáltam összeegyeztetni a sportot a tanulással. Ez nem volt egyszerű sem a középiskolában, sem az egyetemen, de a tanáraim támogattak, így sikerült.
A tokiói olimpiáról kimaradtál, mert nem hívtak meg a kvalifikációs tornára.
Nem rajtam múlt, de ez, a párizsi lehetne a második olimpiám. Becsapva éreztem magam, mert minden téren jobban teljesítettem az akkori riválisaimnál. A Tokiót megelőző két évben szinte ki sem kaptam, de a mostani olimpiai szezonom még jobb, hiszen azóta kétszeres Európa-bajnoki bronzérmes, valamint az Európa Játékokon is harmadik helyezett lettem. Akkora kudarcként éltem meg, hogy lemaradtam a tokiói olimpiáról, hogy majdnem abbahagytam a bokszot. A családom és az edzőm is mellettem álltak, biztattak, és én nekik is és magamnak is bebizonyítottam, hogy meg tudom csinálni, ott lehetek.
Mit tanított neked az ökölvívás?
Alázatot, kitartást, önfegyelmet, önuralmat. Nemcsak a sikereket, hanem mindezeket megtanított.
Ezekből és a sikerekből mit tudsz átadni a gyerekeknek?
Hátrányos helyzetű gyerekeket tanítok, amit azért vállaltam, mert kihívás, hogy olyan gyerekekkel foglalkozhatok, mint amilyen én is voltam. Én lehetek nekik a jó példa. Szoktam nekik beszélni minderről, és látom a szemükben a csillogást, hogy ki lehet törni a szegénységből, le lehet diplomázni, és sikeres sportolói karriert építeni. Nagyon sok tehetséges gyerek jár oda, van olyan, akit már le is igazoltuk a klubomhoz. Az igazgatónk támogató, vett felszerelést, tudok edzéseket is tartani nekik.
Akin tudok, azon próbálok segíteni, ösztönözni őket, nemcsak a sport, hanem a tanulás terén is. Látom rajtuk, hogy felnéznek rám. Fontos az olyan példa, ami a magunkfajtából kerül ki.
Hogyan zajlanak a mindennapjaid?
Januárig hajnalban mentem futni, aztán reggeltől délig tanítottam, majd délután jött a kesztyűs edzés. Azóta viszont nem dolgozom, mert zajlik az olimpiai felkészülés, és ezt, főképp az edzőtáborok miatt, nem lehet összeegyeztetni a tanítással.
Hogyan lehetett ezt így bírni?
Erős, de van kiért harcolni. Szeptemberben lesz kétéves a kisfiam, a feleségemet pedig szinte gyerekkorom óta ismerem. Ők támogatnak, én pedig minél jobb életet szeretnék nekik biztosítani. A kisfiam lassan kezdi megérteni, hogy apa nincs otthon, ezért egyre nehezebb nekem és nekik is, nem jó hetekig távol lenni tőlük.
A tanítás is hiányzik, várom, hogy szeptemberben mehessek vissza az iskolába. Van néhány gyerek, akikkel tartom a kapcsolatot, írnak nekem, nézik a meccseimet, ha elérhető.
Mi az olimpiai célod, van eredmény álmod?
Azért csinálom, és egyben az az álmom, hogy érmet hozzak haza az olimpiáról. Ez az első és legfontosabb célom. Kaptam segítséget a példaképemnek tartott Kovács Istvántól, egy írásos útmutatót arról, hogy ő hogyan látta az olimpiát, mire érdemes odafigyelni. Beszélgettünk is sokat, adott néhány jó tanácsot.
Azon nem gondolkoztam, és nem is gondolkozom egyenlőre, hogy utána mi lesz. Mindig csak a következő célra gondolok, tudatosan készülve. A gyerekeknek is ezt tanítom, hogy legyen céljuk, bármilyen kicsi is az. Tűzzék ki maguk elé, hogy a másnapi dolgozatot ötösre írják meg, vagy, hogy jól teljesítenek az érettségin, és dolgozzanak érte, ne adják föl. Célok kellenek és kitartás, hogy azokat megvalósítsd!
