Nyolc közé várja a lányokat Kökény Bea az olimpián

Kevés olyan sport kupa vagy érem létezik, amit Kökény Beatrix  Európa-bajnok, olimpiai és világbajnoki ezüstérmes kézilabdázó, vagy a férje, Imre Géza világ- és Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes párbajtőrvívó ne nyert volna meg profi sportkarrierje során. Fiuk, Bence a férfi kézilabda válogatott zseniális jobbszélsője a német sztárcsapathoz, a Kielhez szerződött, lányuk, Szofi az U20-as kézilabda világbajnokság ezüstérmes kapusa, nemrégiben pedig az NB1-ben is bemutatkozott. A család élete mindig is a sport köré szerveződött, de mennyire volt egyértelmű, hogy élsportoló lesz a kézi legenda gyermekeiből? A közelgő párizsi olimpia kapcsán erről, és arról, hogy egy átlagos családban hogyan neveljük sportra a gyerekeket, Kökény Beával, a Ferencvárosi Kézilabda Akadémia sportigazgatójával beszélgettünk.

A sport nem csak akkor előny, ha élsportolót akarunk nevelni

• Hogyan jött az életedbe a sport?
• A mai viszonyokhoz képest nem kezdtem korán sportolni, ellenben jó alapokat kaptam a testneveléstanárunktól, aki elkötelezett kézilabdás volt. Emellett űztem mindenféle egyéb sportot is, amire nekem szükségem is volt, mert ahogy anyukám mondja, eleven gyerek voltam, talán egy kicsit rossz is. Mi gyerekként sok időt töltöttünk az utcán, mert kis lakásban éltünk, ráadásul nem voltak kütyük, így az maradt, hogy kimenjünk focizni, görkorizni, pingpongozni. Gézuval (Kökény Beatrix férje) pedig úgy egyeztünk meg, hogy a gyerekek járjanak majd el úszni és atletizálni, mert az minden sport alapja. Végül Bencénél az atlétika ki is maradt, és Szofi is nagyon korán tudta, hogy kézilabdázni szeretne.

• Milyen előnye van annak, ha egy gyerek sportol, akkor is, ha nem válik belőle élsportoló?
• Nálam mindenképpen előny volt, hogy nem maradt energiám otthon rosszalkodni. A személyiségemet is fejlesztette a csapatsport, az alkalmazkodás, az emberi kapcsolatok kezelésének, azok megőrzésének a képessége ebből származik. A mai gyerekeknek kicsit erősebb az egója, mint a mi időnkben, és ez abban is megnyilvánul, hogy nehezen tudnak másra gondolni, mint saját magukra. A csapatsport ezen segít, mert önzetlenebbé, egymás iránt felelősségteljesebbé tesz. Ad egy nagyon jó napirendet, ráadásul a jó időbeosztás és időkihasználás képessége a tanulásban is segít, mert a napirendhez szokott gyerekeknek nem folyik el olyan könnyen az ideje. Bencét ugyan kevésbé érdekelte a tanulás, de Szofi az élsport mellett pénzügy- és számvitel szakon már a másodévet is elvégezte.
  
• Ha egy gyerek tehetséges, törvényszerűen elindul az élsport felé? Mennyire számít a szülői háttér, a segítség? 
• Mi nem vártuk el a gyerekeinktől, hogy sikerpályát fussanak be. Nem kellett magunkat megvalósítani a gyereken keresztül, hiszen mi elértük a magunk eredményeit. Másrészt, Szofi sportéletébe nehezen is tudnék beleszólni, hiszen kapus, Bence pedig tízéves kora körül jelezte, hogy megoldja a tanácsaim nélkül is a feladatait, amikor okos szülőként próbáltam neki segíteni. Mára pedig már annyival jobb nálam, hogy nincs miért tanácsot adnom, inkább nekem kellene tőle tanulnom. Az viszont szerencsés, és szerintem ez fontos, hogy nyugodt családi hátteret tudtunk nekik biztosítani, elvárások nélkül, amiből eljárhattak, hogy a sporttal foglalkozzanak. 

A sport mint esély és kapaszkodó

Nem sportoló szülő mellől is kinőhet egy élsportoló gyerek?

Mindenképpen, az akadémián is látni példát erre. Ott azt szoktuk mondani a szülőnek, hogy támogassa a gyereket, bátorítsa, ne kritizálja, ne adjon neki szakmai tanácsot, mert erre ott van a stáb. Persze kevesen tudják ezt így megoldani. Arra is van példa, hogy a gyereknek ez a kitörési lehetőség a körülményeiből, a sport ad neki egy olyanfajta rendezettséget, célt, ami a családi hátterére nem jellemző. Az biztos, hogy a mai gyerekek kényelmesek, és általában igaz, hogy akik szerényebb körülmények közül érkeznek, azok motiváltabbak, hatványozottabban küzdenek, és nagyobbak az álmaik, az elhivatottságuk.

Ehhez azért egy jó edző, egy jó klub vagy iskola is kell. 

Az utánpótlásedzőknek elsősorban pedagógusnak kell lennie és másodsorban szakmai edzőnek. Annál is inkább, mivel a gyerekek mentális és fizikai állapota egyre romlik, a lúdtalp, a gerincferdülés már szinte alap. Látszik, hogy nem mennek ki az udvarra, nem járják a természetet, nem másznak fára. A másik, hogy kudarckerülők, nem bírják el, ha nem sikerül nekik valami. A jó sportpszichológusokra mindig szükség volt, de most talán még inkább, hogy segítse a gyerekeket abban, hogy megtanulják kezelni ezeket a szituációkat a pályán és azon kívül is.
Persze, én is kíméltem a gyerekeimet, nem tudom elítélni ezt a szülői magatartást. De az, hogy mindentől megkíméljük őket, nem teszünk rájuk terhet és felelősséget, nem szolgálja az érdekeiket.

Farkas Ágnes (magyar olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnok kézilabdázó, volt csapattárs) egy interjúban azt mondta, hogy szerinte abszolút nem hat motiválóan a körülmények javulása a fiatal sportolókra, hiszen neki még egy jó edzőcipőért is meg kellett dolgoznia.

Igen, ebben Ági szigorúbb, és van igazsága. Fontos egy jó cipő, és hogy egy család megengedheti magának a jó minőségű felszerelést. Gond akkor van, hogy ha a fiatal úgy gondolja, hogy ez neki jár, mert akkor már nem érzi azt, hogy teljesítenie kell a javakért, és ez nem hat motiválóan, sőt!
Ugyanakkor, meg kell említeni azt is, hogy ezzel együtt nő azoknak a gyerekeknek a száma, akik viszont anyagilag nem engedhetik meg maguknak a sportolást, hiszen a jó felszerelés, a tagdíj, az utazások tetemes összegeket emészthetnek föl.

Mivel lehet motiválni egy gyereket, ha már egy jó felszereléssel nem?

Ez érdekes, mert a gyerekek összetételében is látható egyfajta végletesség. Ennyi maximalista gyereket a mi időnkben sem láttam! Simon Petra erre egy kiváló példa: nagyon hamar felnőtt csapatba került, miközben az iskolában is mindvégig kitűnően teljesített, és meg akkor sem engedte a kevésbé szükséges tantárgyakat, amikor már tudta, hogy melyik egyetemre fog jelentkezni. Megfigyelhető egyébként a maximalista gyerekeknél a gyakoribb allergia, vagy bizonyos érzékenységek megléte, vagyis a mentális túlterheltség összefüggésben állhat a fizikai egészséggel.
A másik véglet, amikor egy gyerek ügyes lenne, de sem a sport, sem a tanulás nem érdekli. Motiválni csak akkor lehet egy gyereket, ha az belső alapokon nyugszik, vagyis a sajátjának érzi azt, amit csinál. Akkor a kitűzött célokra, elérhető sportági sikerekre jól reagál. Viszont ha ezt a belső motivációt nem érzi, én bármit tehetek, nem tudom fejlődésre bírni.

Mitől alakul ki egy gyerekben a belső motiváció?

Nehéz megmondani, mert az én két gyerekem, akik ugyanazt a nevelést és mintát kapták, teljesen különböző személyiségű és hozzáállású felnőtté váltak. Bence örökölt egy nagy adag tehetséget – mindkettőnkből megkapta ezt szerintem-, ezért neki a sportban könnyebben jöttek a sikerek. Persze alázatos ő, ami a sportot illeti, de mással nem szeret foglalkozni, nem érzi, hogy másban is teljesítenie kellene. Szofi nem örökölt akkora tehetséget, de ő annyira tudatos és szorgalmas, hogy mind a sportban, mind a tanulásban jól teljesít. Ezért nem tudom azt mondani, hogy neveléssel ki lehet alakítani a gyerekben a belső motivációt. Ami viszont közös bennük, és ennek lehet jelentősége, hogy nekünk, a szüleiknek megvoltak a maguk céljai, ambíciói és motiváltak voltunk abban, hogy elérjük azokat. Tehát, ha mintaként ez áll előttük, és még a támogatást is megkapják ésszerű keretek között, az már egy jó esély lehet arra, hogy jó kezekbe kerülve kihozzák önmagukból azt, amit tudnak.

Mennyire fontosak a példaképek ebben, akár azon keresztül is, hogy sporteseményekre jár a család, vagy megnéznek otthon egy Eb meccset?

Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen olyan ember, akire abban, ami érdekel minket föl tudunk nézni. Nekem Sterbinszky Amália (250-szeres válogatott magyar kézilabdázó, a 20. század egyik legjobb magyar kézilabdázója) volt az egyik példaképem, Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás a többiek, akiknek, bár úszók, a teljesítményük, az olimpiai szerepléseik példaként álltak előttem. A legtöbb sport esetében fontos az, hogy minél több versenyt, meccset lásson a gyerek, mert abból el tud lesni sok mindent.
Másrészt, amikor jól szerepel egy-egy sportág a világversenyeken, sokkal többen jönnek jelentkezni következő szeptemberben, ami azért is jó, mert kezd visszaesni a sportoló gyerekek száma, az előbb említett kikímélt, kényelmes életmód miatt. Ha megfelelő értékeket közvetít, akkor a sportolók közösségi médiabeli jelenléte is fontos, hiszen a gyerekek ezeken a platformokon tájékozódnak.

Te könnyedén elengedted anno a sportolói létet?

Amikor végleg lezártam az aktív sportolói pályafutásomat, a saját döntésem volt, és tudtam, hogy az anyaság és a sportvezetői szerep következik. Könnyen átléptem, és most már volt kézilabdásként, szülőként és az Akadémián dolgozó emberként gondolok magamra. Ésszerű is volt, mert egy olimpiai ciklust lezárva még egy évet ráhúztam, amit sikerrel zártunk, Európa-bajnokok lettünk. Nem akartam túl későn szülni, és azt is tudtam, hogy a gyerekek mellől nem szeretnék eljárni majd hetekre edzőtáborokba, versenyekre, ami elengedhetetlen lett volna egy következő olimpia vagy világbajnokság kitűzésével. A férjem karrierjében viszont még volt néhány olimpia, így mi azt a döntést hoztuk, hogy én visszavonulok, és az előbb említett területekre koncentrálok. Így egyikünkben sem maradt hiányérzet.

Ha a párizsi ötkarikás játékokra gondolsz, mivel lennél elégedett, szerinted mennyi van a női kézilabda válogatottban?

Látva a vb-hez képest felfelé ívelő teljesítményt az olimpiai selejtezőn, a nyolc közé jutás elvárható a lányoktól. Az, hogy utána mi történik, sok mindentől függ, nem látjuk előre, hogy kiket kapunk, de én azt gondolom, hogy bennük van, hogy negyeddöntőt játsszanak.

nyitókép: Getty