A mozizás sokáig megkérdőjelezhetetlen része volt a kollektív élményeinknek. És ezt Leonardo DiCaprio is kifejtette egy vele készült interjúban…
Péntek esti program, randi, közösségi esemény, menekülés a hétköznapokból. Ma viszont egyre gyakrabban merül fel a kérdés: vajon ugyanazt jelenti-e még a mozi, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt?
Leonardo DiCaprio szerint a válasz egyre inkább nem. A színész úgy látja, a mozik sorsa könnyen hasonló lehet ahhoz, amit a jazzbárok már megéltek: egykor a kulturális élet központjai voltak, mára pedig inkább rétegélménnyé váltak, amelyet egy szűk, elkötelezett közönség tart életben. Leonardo DiCaprio meglátása nem egy nosztalgikus panasz a „régi szép idők” után. Sokkal inkább pontos helyzetértékelés. A filmfogyasztási szokások gyökeresen átalakultak: ma már nem kell alkalmazkodni vetítési időpontokhoz, nem kell kilépni az ajtón, nem kell kompromisszumot kötni. Egy kattintás, és a tartalom azonnal ott van.
Ez a kényelem azonban lassan háttérbe szorítja azt az élményt, ami a mozit igazán különlegessé tette: a közös figyelmet. A sötéttermet, ahol idegenek egyszerre nevetnek, feszülnek, hallgatnak el. A jazzbárok párhuzama nem véletlen. Ezek a helyek sem tűntek el teljesen, csak elvesztették tömegvonzerejüket. Ma már inkább azok járnak jazzkoncertekre, akik tudatosan keresik ezt az élményt. Leonardo DiCaprio szerint a mozik is ebbe az irányba haladhatnak: nem megszűnnek, hanem átalakulnak.
A kérdés az, hogy a mozi képes-e megőrizni közösségi erejét egy olyan korban, ahol az egyéni, otthoni tartalomfogyasztás lett az alapértelmezett. A változás nem csak a mozikat érinti, hanem magát a filmkészítést is. Egyre több alkotás eleve kisebb képernyőre készül, gyorsabb tempóval, rövidebb figyelmi ívre szabva. A nagyvászonra tervezett, vizuálisan és érzelmileg is monumentális filmek ritkábbak, és éppen ezért különlegesebbek. Leonardo DiCaprio szerint a mozi jövője azokban az alkotásokban rejlik, amelyek nem működnek ugyanúgy egy kanapén ülve. Amelyekhez tér kell, hang, jelenlét, idő.