Amikor Diana hercegné tragikus halála után Charles Spencer a westminsteri székesegyházban a pulpitusra lépett, a világ nem egy formális gyászbeszédre számított.
Mégis, amit hallottak, annál sokkal több volt: Diana hercegné testvérének vallomása, aki nem csupán megemlékezett, hanem helyette is megszólalt.
Spencer elmondása szerint kezdetben hagyományos, szelíd emlékbeszédet tervezett – olyat, amely felidézi Diana gyerekkorát, fiatalságát, jótetteit. Ám a gyász napjaiban valami megváltozott benne. Rájött, hogy nem elég „róla” beszélnie, hiszen azzal elhalványítaná azt a személyiséget, aki a testvére volt. „Beszélnem kellett helyette” – vallotta később.
Diana hercegné testvére hangján szólalt meg
A férfi Dél-Afrikából tért vissza Londonba, és az utazás alatt teljesen összeomlott. Amikor megérkezett, családja már eldöntötte, hogy ő fogja elmondani a beszédet. Bár eleinte terhesnek érezte ezt a felelősséget, hamar megértette, hogy ez az ő küldetése. Diana ugyanis mindig is olyan nő volt, akit nem lehetett puszta méltatásokkal elbúcsúztatni – őszinteséget kívánt, valódi érzelmeket, és a szabadság kimondását.
Végül mindössze másfél óra alatt írta meg a beszédet, amely azóta is a brit történelem egyik legmegrendítőbb megszólalása maradt.
Nem egy hercegnőről szólt, hanem egy emberről. Egy nőről, akit sokan szerettek, de kevesen értettek meg igazán. Spencer hangja remegett, de a szavai erősek voltak: testvérként nemcsak gyászolt, hanem védelmezett is.
Később úgy fogalmazott, az a félóra, amíg a koporsó mögött haladt, élete legnehezebb időszaka volt. „A legborzalmasabb félóra az életemben – és még most is rémálmaim vannak róla” – mondta. Azóta minden évben, augusztus 31-én próbál elfoglalt maradni, hogy elkerülje a fájdalmas emlékeket, de a gyász még mindig ott él benne.