A Bridgerton nézői közül sokan felháborodtak Penelope és Colin bodypozitív szex jelenetét látva a széria harmadik évadában, hiszen a mozivásznon eddig szerelmi történetben nem – vagy csak ritkán – láthattunk ehhez hasonlót, amikor egy kerekded idomokkal megáldott szürke kisegér és egy szálkás testű macsó végül összegyűrik a lepedőt, mert egymásba szerettek.
Változik a világ és változik a szépségideál, ezzel együtt vajon megváltoztak az elképzelések arról is, hogy kik passzolnak egymáshoz? Tényleg fontosabbak lettek a szerelemben a belső értékek, mint a külsőségek? Vajon ma már nem igaz az a mondás sem, hogy a külső megfog, és a belső megtart? Ma már minden nőnek – legyen az szép, vagy csúnya, vékony, vagy duci – jár a herceg, akivel boldogan élhet együtt míg meg nem hal? A Bridgerton éppen erre próbál rávilágítani legújabb évadában.
Bár az alkotók láthatóan máshogy gondolták, sok néző nehezményezte, hogy Colin és Penelope között egyáltalán nem működik a kémia a filmvásznon, és teljesen hiteltelen az, hogy ők ketten szerelmespárt alakítanak.
Míg Daphne és Simon, vagy Kate és Anthony között szinte izzott a levegő, addig a Colint és Penelopét alakító színészek talán még maguk sem hitték el, hogy nekik most az lenne a feladatuk, hogy őrült vággyal izzó szerelmet tápláljanak a másik iránt.
Lehet, hogy éppen azért, mert a való életben csak ritkán fordul elő, hogy a láthatatlan tulajdonságok győzedelmeskednek a láthatóak fölött.
A filmek és sorozatok régóta formálják a társadalom szépségideáljait és az emberek testképét. Az elmúlt években azonban egyre több filmes alkotás kezdett el távolodni a hagyományos, sztereotipikus ábrázolástól, és nagyobb hangsúlyt fektet a sokszínűségre és a testpozitivitás erősítésére.
A médiából árad a tökéletesség illúziója
A média már évtizedek óta belénk sulykolta azt a szépségideált, hogy egy nő, aki a szexi macsó szívére pályázik, az kizárólag vékony, formás testalkatú lehet, egy férfinak pedig mindenképpen izmosnak és jóképűnek illik lennie ahhoz, hogy láthatóvá váljon és felkeltse a vágyott nő figyelmét. Ezek az ábrázolások gyakran irreális elvárásokat támasztanak a nézőkkel szemben, és hozzájárulnak az önértékelési problémák és testképzavarok kialakulásához.
Az elmúlt években azonban egyre több hang hallatja, hogy valósághűbb, sokszínűbb ábrázolásokra van szükség a filmvásznon. A bodypozitív mozgalom azért jött létre, hogy igenis fogadjuk el az emberi testek sokszínűségét, formáját és méretét, és ne a látottaktól tegyük függővé azt, hogy mit gondolunk a másikról.
A Bridgerton bodypozitív szexjelenete éppen erre akarja felhívni a figyelmet (annak ellenére, hogy a színészi alakítások miatt nem tűnik túlzottan hitelesnek) hogy egy duci nő is lehet vonzó egy jóképű és tökéletes testtel megáldott férfi számára. A filmkészítőknek fontos szerepe van abban, hogy hogyan ábrázolják a testeket és a szexuális kapcsolatokat a képernyőn. A jövőben valószínűleg egyre több olyan alkotást láthatunk majd, amelyek merészebben ábrázolják a különböző testalkatú emberek közötti kapcsolatokat. Az ilyen bodypozitív szexábrázolásnak nem csupán annyi a feladata, hogy kiverje a biztosítékot, hanem az is, hogy hozzájáruljon a normák és előítéletek megváltoztatásához, és elősegítse egy elfogadóbb társadalom kialakulását.
