A halál az életünk természetes, elkerülhetetlen része, mégis keveset tudunk, és még kevesebbet beszélünk róla. A veszteség élményére adott érzelmi és viselkedésbeli reakciót hívjuk gyásznak, és bár innen megközelítve ez egy természetes folyamat, a halál, a gyász tabusítva van társadalmunkban. Gyakorta elzárkózunk, elfordulunk a haláltól, de a haldoklás és a gyászolók elől is. Ebből adódóan szinte elvárás a társadalom és a környezet részéről, sőt, sokszor még a közvetlen családtól is, hogy a gyászoló minél hamarabb térjen vissza a „normál hétköznapokba”. A gyászfeldolgozáshoz azonban éppen ennek ellenkezőjére, időre és térre van szükség, hiszen ha egy veszteség nincs elgyászolva, az hosszú távon negatívan hat ki szinte az összes életterületre, rögzülhet a félelem a veszteségtől és azon belül a haláltól is. Az elfojtás sokszor testi tüneteket okoz, rátelepedik a családi, baráti kapcsolatainkra, munkánkra. Kerekes Anikó gyászkísérővel, feldolgozom.hu alapítójával beszélgettünk arról, hogy miben áll a gyász, halottak napja és a mindenszentek után.
Milyen gonddal, gyász helyzettel fordulnak hozzád a leggyakrabban?
Elsősorban haláleseti gyász miatt keresnek fel, azonban nem csak a halálhoz kapcsolódóan vannak veszteségeink, így a válási, szakítási gyász, vagy az egészséggel kapcsolatos veszteségek miatt is fordulnak hozzám. Egyre többen ismerik fel a mentális egészség szerepét és fontosságát, így azt is, hogy a feldolgozatlan veszteségek negatívan befolyásolják az életüket, illetve akadályozzák a továbblépést, és annak minőségét is.
Van olyan, amivel indokolt volna, mégis nehezebben keresnek föl gyászterapeutát?
Igen, a jogfosztott gyászok azok, amikkel talán a legnehezebb segítséget kérni. Vetélés esetében gyakran kapunk olyan mondatokat, hogy hát még fiatal vagy szülhetsz! Netán azt, hogy a természet szelektál, jobb is hogy nem született beteg gyereked!
A másik a kisállatok és a háziállatok, társállatok elvesztése, amire általában az szokott lenni a javaslat, hogy szerezzünk be egy új állatot. Azt gondolom, hogy a legtöbb esetben ezek és az ehhez hasonló, sokszor fájó mondatok nem azért hangazank el, mert bántani akarják a gyászolót, hanem egészen egyszerűen nem tudják mit mondjnak, és vigasztalásnak, bátorításnak szánják őket.
A társadalom által legkevésbé támogatott veszteség pedig az abortusz miatt átélt gyász helyzete. Mivel az abortusz döntésen alapul, még kevésbé együttérző a társadalom, sőt, gyakorta ítélkező is.
Ezek a reakciók azt sugallják, hogy a veszteséget elszenvedőnek nincs joga a gyászhoz.
Amikor veszteség ér bennünket, a körülöttünk élők mennyiben tudnak segíteni?
A támogató közegnek fontos szerepe van a gyászfeldolgozásban, így hatalmas segítség, ha az embert egy erős védőháló veszi körül, hiszen egy veszteség elszenvedése alapjaiban rengeti meg a biztonságérzetünket is. A család, a barátok, vagy egy megértő társ sokat segíthet a gyász időszakában, ennek ellenére előfordulhat, hogy ez mégsem elég, és eljön az a pont, amin túl már nem tudnak érdemi segítséget nyújtani. Erre az esetre gyakorta adódik példa a válási gyászfolyamatok során.
Eleinte, amikor kiderül, hogy az illető válik, jellemzően egy emberként áll mellé a család, a barátok, az egész kisközösség. Viszont ez néhány hónapig, maximum a válási procedúra lezárásáig tart, ezt követően pedig a környezet számára visszaáll az élet a normál kerékvágásba, és mintha az elvált személytől is ezt várnák, vagy, feltételezik, hogy túl van a nehezén, a többit pedig már megoldja egyedül. Az elvált egyén ezt nem így éli meg, gyakran éppen akkor válik a gyászfolyamat a legnehezebbé, amikor a teendők jó része lezajlott.
Az újrakezdés ebben a nehéz?
Nem csak az újrakezdés, hanem az is, hogy az, akivel megszakadt a kapcsolat, az él, netán hamar kapcsolatra lel és boldog, és ezt végig kell néznie az illetőnek. Az sem mindegy, hogy mennyi másodlagos veszteség ér bennünket a válás révén. Nem tabu és nem is titok, nagyon sokszor anyagilag is rosszul jár az egyik fél. Ezen kívül, elveszíthetjük a közös baráti körünk egy részét, családtagokat. És ezek csak a legjellemzőbb másodlagos veszteségek, rengeteg egyéb aspektusa van egy válásnak.
Nekem egyszer egy nőismerősöm, akit elhagyott a férje azt mondta, hogy könnyebb lett volna, ha meghal. Ez akkor brutálisan hangzott.
Szakmai alapvetés, hogy veszteség az, amit a másik ember annak érez és az is, hogy nem lehet két ember veszteségét összehasonlítani. Nem mondhatom tehát azt, hogy az egyik kliensé nagyobb, mint a másiké.
Épp ezért, hiába brutális ez a mondat, gondoljunk bele, hogy mekkora fájdalmat jelenthet végignézni annak a nőnek, aki szerette a férjét, az új család megalapítása? Hogy mindarról, amit ő azzal az emberrel tervezett, le kell mondania, netán más kapja meg. Borzasztó veszteséget él meg. Ez a mondat egy jó példa azokra a tabukra, amikről nem beszélünk.
Ha ilyet mondani tabunak számít, akkor mennyire tudunk segíteni mégis, mi emberek? Mennyire van ez benne a kultúránkban?
A magyar kultúrában ennek megvannak a hagyományai, bár vissza kell nyúlnom közel fél évszázadra, hogy példát tudjak mondani. Amikor még a falvakban megvoltak az összetartó közösségek, mint minden helyzetben, úgy egy halál esetén is pontosan tudták, hogy mi a teendő. Amikor valaki haldoklott, bevitték a tiszta szobába, jött és elbúcsúzott tőle a falu apraja-nagyja, néhány percre le tudtak ülni az ágya mellé, meg tudták vele osztani a mondandójukat, beleértve a fiatalabbakat, a gyerekeket is. Ebben a gyakorlatban megvolt a támogatás, tudták, hogy ki segít majd a ravatalozásban, ki lesz ott a virrasztáson, hogy ki segít a temetésben, ki gondoskodik majd a gyászoló családról. Vagyis, a halál ténye ott zajlott a közösségben.
Manapság ez már teljesen másképp van, például nem beszélünk a halálról. Gondoljunk bele, ha egy találkozás során megkérdezünk valakit, hogy hogyan van, és ő azt mondja, hogy nagyon rosszul, mert haldoklik az édesanyja, hogyan reagálunk? Általában ledermedünk, mert nem tudjuk, hogy mit mondjunk. Kifejezzük sajnálatunkat, erőt kívánunk, sőt, javasoljuk, hogy legyen erős, ami akár bántó is lehet, hiszen az illető éppen össze van törve, és lehet, hogy vonszolni alig tudja magát, annyira mélyen van.
A szakmám révén nekem teljesen normális a halálról kommunikálni, amit a környezetem már jól kezel, de ez egyáltalán nem általános. Más kultúrákban van erre jó példa, a svédek például tartanak életvégi lomtalanítást. Ezt azért csinálják, hogy még életükben tudják rendezni a hagyatékukat, és persze döntenek olyan dolgokról is, hogy milyen temetést szeretnének. Ez egy egészséges kezelési módja a távozás tényének. Ha idehaza odaállnánk ezzel az ötlettel az idősebb családtagjaink elé, valószínűleg azt hinné, szeretnénk az értékeit, a javait, netán a lakását. Valójában ezzel az öngondoskodással nem csak a szeretteink életét könnyítjük meg, hiszen a távozásunkkal kapcsolatban felmerülő gyötrő kérdésektől és gondolatoktól is megkíméljük saját magunkat is, hiszen egyértelmű és tiszta, átlátható dolgokat hagyunk magunk mögött, ez pedig ad egy jó nagy adag megkönnyebbülést, és szabadságot az előttünk álló évekre.
Mi a helyzet a gyerekekkel? Őket ildomos megóvni a halál tényétől, vagy épp ellenkezőleg, vonjuk be őket a rituálékba?
A legtöbb szülő igyekszik a fájdalomtól megóvni a gyermekét, így gyakori dilemma, egy veszteség, haláleset esetén, hogy mikor, és hogyan mondjuk el a gyermeknek. A veszteség bekövetkezte után, nyíltan és őszintén, korának megfelelő, számára érthető módon, a hozzá legközelebb álló szülője, családtagja mondja el a veszteséget a gyermeknek. Ilyenkor fontos, hogy ne hagyjuk egyedül a gyermeket, hiszen mint a felnőttek esetében, a gyerekek biztonságérzete is komolyan megrendül. Annak ellenére, hogy a gyermekek nem mindig tudják kifejezni ugyanúgy az érzéseiket, mint a felnőttek, hiszen még nem olyan fejlett a kommunikációs készségük és az eszközeik sem, ez nem azt jelenti, hogy egy gyermek nem gyászol, számukra ugyanolyan nehéz megküzdeni a gyásszal, mint egy felnőtteknek. Jó, ha szem előtt tartjuk, hogy egy családban természetes az, ha nem mindenki tart ugyanott a gyászban, tehát nem egyforma a gyászfolyamat, különösen igaz ez akkor, ha gyermek is van a családban. A feldolgozás módjában természetesen van különbség. A gyermekek játék, ill. kreatív alkotó foglalkozások, mint a rajz, festés, gyurmázás közben könnyebben fejezik ki az érzelmeiket. A gyermekek gyászfeldolgozását megkönnyítik a mesék, amihez sok szép mesekönyv nyújt segítséget, és a gyászról való beszélgetéshez megtalálható a számukra készített, feldolgozást segítő kártyacsomag is.
Ajánlasz csoportos és egyéni gyászfeldolgozást is. Mikor melyik indokolt?
Egyéni gyászfeldolgozással általában azok a kliensek keresnek fel, akik a gyászukat nem szeretnék egy csoportba bevinni, de előfordul az is, hogy egy gyászfeldolgozó csoport után fogalmazódik meg a kliensben az igény arra, hogy az egyéni feldolgozás felé forduljon. Egy szakember segítsége önmagában adhat egy kapaszkodót, ebben a nehéz élethelyzetben.
Gyászcsoportba pedig általában azok a személyek jelentkeznek, akik az őket ért veszteségekkel nem tudnak, vagy nem szeretnének egyedül megbirkózni. A sorstársi közösségnek óriási ereje van, hiszen egy gyászcsoportba való belépéskor megtapasztalja az ember azokat a különleges energiákat, amelyek minden megszülető csoport sajátjai. Ezen kívül van, akinek komoly segítséget jelent, hogy nincs egyedül a problémájával, egy csoportban nem kell mindent kimondani, hiszen előttünk már más elmondta, megerősítést kap. Minden csoport különleges és egyedi.
Mit gondolsz „A halottról vagy jót, vagy semmit.” mondásunkról? Nekem ez is tabusítónak tűnik.
Ezt a mondatot mindenki ismeri, ám a valóságban ez a mondat így szól, hogy: Halottról igazat vagy semmit!
Mikor tekinthető feldolgozottnak egy veszteség? Véget ér a gyász?
Akkor dolgoztuk fel a veszteségünket, amikor már nem az határozza meg minden percünket és az egész létezésünket, visszakapjuk az elvesztett személlyel kapcsolatos kellemes emlékeinket, és bűntudat, lelkifurdalás nélkül tudunk rá gondolni. Egy veszteség feldolgozása azt jelenti, hogy elindulsz egy teljesebb élet felé.
Maga a gyász nem múlik el, örökre és megmásíthatatlanul az életünk része marad. Azt viszont már döntés kérdése, hogy ki, milyen viszonyt alakít ki vele, hiszen nem maga az idő változtat az érzelmeken, hanem az, amit az eltelt idő alatt teszünk önmagunkért. A gyászt körbenövi az élet, ugyanakkor ez az a „hely”, ahová leülepedhet a szeretet.
Mindenszentek, Halottak napja – November 1.
Napjainkban a mindenszentek és a halottak napja egyaránt elvesztett szeretteinkre való emlékezés ünnepe. Az emlékezésre nincs szabály, hagyományok és szokások vannak, amiből mindenki eldöntheti mi az, amit a magáénak érez. Egy kedves emlék felidézésében segíthet egy ismerős illat, egy fénykép, egy kedvenc virág, és még számtalan dolog. Hangulatok, pillanatok, amik fontossá váltak számunkra. Az emlékezésre nincsenek szabályok. Bár a hagyományok és a szokások őrzése fontos és szép része az életnek, a mindenszentek és a halottak napja legfontosabb üzenete, az emlékezés. Éppen ezért nyitottabbaknak kell lennünk, és ezen a téren is el kell fogadni a sokszínűséget. Vannak, akik a temető látogatásával, a sírok rendbetételével, gyertyát gyújtva emlékeznek, vagy egy számukra fontos és nagy jelentőséggel bíró helyre látogatnak el, de akadnak, akik otthon emlékeznek, és bár ez kevésbé látványos, ettől még ugyanúgy gyakorolható a megemlékezés, ami ennek az ünnepnek a lényege.
A nyitókép forrása: Getty Images
