A karrierben a megállás ritkán egyik napról a másikra történik. Inkább apró döntések sorozata, amelyekkel észrevétlenül lemondunk a továbblépésről. Nem azért, mert ne lennénk képesek rá, hanem mert biztonságosabbnak tűnik maradni.
Van egy pont a karrierben, amikor már nem felfelé nézünk, hanem körbenézünk, és azt mondjuk: ez most így jó. Nem feltétlenül azért, mert valóban elégedettek vagyunk, hanem mert elfáradtunk a reménykedésben. A várakozásban. Abban, hogy egyszer majd észrevesznek. A belenyugvás ritkán látványos. Nem drámai döntés, inkább lassú elcsendesedés. Először csak nem jelentkezünk egy lehetőségre. Aztán már nem kérdezünk rá, miért más kapta meg. Végül megmagyarázzuk magunknak, hogy nem is akartuk igazán. Így lesz az ambícióból józan ész, a vágyból realitás.
A csendes belenyugvás pillanata: amikor már nem felfelé nézünk
Sokszor nem arról van szó, hogy ne lennénk képesek többre. Inkább arról, hogy túl sokszor tanultuk meg: a rendszer nem jutalmazza a kérdéseket. Aki feljebb akar lépni, annak láthatóvá kell válnia. Véleményt kell vállalnia. Döntéseket kell hoznia. Ezek pedig mindig kockázatosak, különösen egy olyan közegben, ahol a lojalitás gyakran fontosabb, mint a teljesítmény. Idővel kialakul egy belső határ. Nem kimondott szabály, inkább ösztönös önvédelem. „Ne akarj túl sokat.” „Ne lógj ki.” „Örülj annak, amid van.” Ezek a mondatok nem rosszindulatból születnek, hanem félelemből. Abból, hogy ha túl nagyok az elvárásaink, nagyobbat is lehet csalódni.
A láthatatlanság tanulása: miért tűnik kockázatosnak a továbblépés
Csakhogy ennek ára van. A stagnálás nem marad semleges. Hosszú távon frusztrációt szül, kiüresedést, azt az érzést, hogy nem használjuk ki azt, amire képesek lennénk. Nem feltétlenül azért, mert vezetők szeretnénk lenni – hanem mert szeretnénk fejlődni, tanulni, előrébb jutni abban, amit csinálunk. A kérdés talán nem az, hogy van-e feljebb a pozíciónkból. Hanem az, hogy mikor döntöttük el: nem próbáljuk meg. Mikor lett a biztonság fontosabb az önazonosságnál.
Mikor hittük el, hogy a vágy a továbblépésre gyerekes vagy túlzó. A belenyugvás sokszor nem választás, hanem alkalmazkodás. De attól, hogy megszoktuk, még nem biztos, hogy jól van így. És néha már az is elég, ha újra fel merjük tenni a kérdést: valóban itt van a helyünk, vagy csak itt maradtunk.
Forrás: Quora / Képek: Midjourney