Halottak napján illik kimenni a temetőbe. Ki miatt illik menni? Miattuk vagy miattunk? Dönthetünk úgy, hogy otthon maradunk inkább?
A halottak napja nem az év legkönnyebb napja, hiszen ha el is fojtjuk magunkban valakinek a hiányát, ezen a napon kénytelenek vagyunk szembesülni vele. Még akkor is így van ez, ha nem akarjuk, hiszen a rokonok vagy az újságcikkek mind emlékeztetnek arra, hogy milyen nap jön. Ekkortájt csendül fel a halloweent gyűlölők hangja is, akik visszautasítják az ünnepet, hiszen mi a halottainkat siratjuk ekkortájt.
Halottak napja az otthon csendjéből
Gyerekként november elején kötelező jelleggel temetőbe mentünk, és mindig olyan szerencsétlenül éreztem magamat. Nem tudtam, kell-e sírni, fog-e sírni az, akinek a halottai a föld alatt vannak. Meg amúgy is, mi az, hogy a föld alatt? Nem az van, hogy a mennyben vannak? De akkor hogy vannak a föld alatt?
A családom egyébként meglehetősen kicsi, így sokáig, egészen tizenöt éves koromig megúsztam ezt a temető-kérdést. A nagypapám halt meg, amikor tizenöt éves voltam, és nem tudtam, mit kezdjek a temetőbe járással, mert a nagymamám mindig ment, anyukám viszont felhagyott azzal, hogy illemből járjon. Nem tudom, ő magában hogyan oldotta meg, és már nem tudom megkérdezni tőle.
Én – Angliában élve – nagyjából kétezer kilométerre vagyok szeretteim földi hamvaitól. A nagypapám most már a nagymamám szekrényében pihen, így bármikor ,,kimehetnék hozzá”, mégsem érzem szükségét, hogy külön a polc elé járuljak, mert húsz év alatt sem tudtam magamévá tenni a gondolatot, hogy abban az urnában a papa van.
Ehhez képest a nagymamám nyolcvannégy évesen a mai napig több mint kétszáz kilométert utazik, hogy elmenjen a szülei és a testvérei sírjához. Az édesapja nyolcvan éve fekszik a temetőben, és bár a nagymamámnak alig van emléke róla, minden évben elmegy. Mert illik. Ki miatt? Megszólná a falu? Vagy a lelkiismerete szól? De mégis miért?
Én is érzem néha a lelkiismeretet szólni, de csak nagyon halkan jelez, bár a távolság miatt könnyebb dolgom van, mintha otthon élnék, hiszen akkor biztosan én is mennék ahová kell. Merthogy kell. Más kérdés, hogy minden egyes nap eszembe jutnak azok, akiket soha nem fogok már látni, valamiért csak úgy ,,ér” az én gondolásom, ha évente egy, lehetőleg november eleji temetői látogatással megtámogatom, holott a kő alatt csak a test van. Az, ami belőle maradt, de nem érinthetem, és nem láthatom többé. Elválaszt tőle a kő, a föld, és az, hogy ő már nem él. De ha nem él, miért nem elég a gondolás? Hogy lélekben velem van, és hogy lélekben a halál sem választott el minket?
Mi a fontosabb? A test vagy a lélek? Nekem a lélek. A teste csak volt, a lelke még van. De nem a temetőben.
Nyitókép forrása: Getty Images