Van valami egészen furcsa abban, amikor valaki nincs egyedül, mégis magányos. Amikor ott ül valaki melletted a kanapén, de a csend nem biztonságos, hanem fojtogató.
Amikor a közös vacsora már csak rutin, a beszélgetés meg üres mondatok sorozata, amiket azért mondotok ki, hogy ne legyen annyira feltűnő a távolság. Ez a társas magány, és valójában sokkal fájdalmasabb, mint az, amikor valóban egyedül vagy.
Az egyedüllét ugyanis ad lehetőséget a szabadságra, az önismeretre, a fejlődésre. Amikor egyedül vagy, teret kapsz a gondolataidnak, új szokásokat alakíthatsz ki, és megtanulhatod szeretni a saját társaságodat. A csend ilyenkor nem ellenség, hanem szövetséges. De a társas egyedüllétben a csend nem ad teret, hanem visszhangzik. Ott már nem önként választott nyugalomról van szó, hanem egyfajta belső ürességről, amit egy másik ember jelenléte sem tud betölteni.
Az emberi kapcsolatok alapvető igénye, hogy érezzük, látnak, értenek, fontosak vagyunk valakinek. A társas magány ennek a hiánya ott, ahol elvileg ennek meg kellene lennie. Ez az ellentmondás az, ami igazán rombolóvá teszi. Mert ha valaki egyedül van, tudja, hogy nincs mellette senki. De ha valaki mellett ott van a másik, és mégsem érzi magát kapcsolódva, az lassan felemészti. Ez a magány nem a külvilágban van, hanem bennünk, és gyakran csendben teszi tönkre az önértékelést, az életkedvet, a hitet abban, hogy a kapcsolódás egyáltalán lehetséges.
Az a félelmetes egyedüllét
Sokan ragaszkodnak a társas magányhoz, mert félnek az egyedülléttől. Félnek attól, hogy egyedül maradva szembenéznek a saját hiányaikkal. Pedig az igazi bátorság nem abban rejlik, hogy maradunk valami hideg közelségben, hanem abban, hogy el merünk menni, és újra felfedezzük önmagunkat. Az egyedüllét fájhat, de gyógyít is. A társas magány viszont csak tompít, miközben lassan kiolt minden fényt belül. A legnagyobb különbség talán az, hogy az egyedüllétben van lehetőség újrakezdeni, a társas magányban viszont nincs mozgástér. Az egyedüllétből születhet szabadság, béke, önazonosság. A társas magányból viszont csak kiégés és önvesztés. Néha tehát nem az a legnehezebb döntés, hogy elinduljunk valaki felé, hanem az, hogy el merjünk indulni valakitől, és újra megtanuljuk szeretni az egyedüllétet, amíg újra meg nem tanulunk valóban kapcsolódni.