A férfitest körüli elvárások az elmúlt években csendben, de radikálisan átalakultak. Ma már nem elég erősnek lenni, annak is látszani kell, állandóan és minden felületen. Ez a nyomás sokaknál nem motivációt, hanem szorongást szül.
Van egy jelenség, amiről sokáig alig beszéltünk, mert könnyű volt félreérteni. Hiszen mi lehet a baj azzal, ha egy fiú edzeni jár, figyel a testére, sportol, fejlődni akar? A probléma ott kezdődik, amikor mindez már nem öröm, nem egészség, hanem állandó elégedetlenség, szorongás és kényszer. Amikor a tükörben látott test soha nem elég jó, akkor sem, ha kívülről már rég „ideálisnak” tűnik. Ezt az állapotot hívják bigorexiának, vagyis izomdiszmorfiának: egy olyan testképzavarnak, amely elsősorban fiúkat és fiatal férfiakat érint, és amelynek középpontjában az állandó „nem vagyok elég izmos” érzése áll.
A láthatatlan nyomás
A mai fiatalok egy olyan világban nőnek fel, ahol a férfitestnek is megvan a maga irreális ideálja. Széles vállak, kockahas, nulla testzsír, folyamatos fejlődés, mindez napi szinten köszön vissza közösségi oldalakról, edzős videókból, reklámokból. Ezek az üzenetek lassan, de biztosan épülnek be az önképbe, és egy idő után nem inspirálnak, hanem szorongást keltenek. A bigorexiával küzdő fiúk gyakran nem látják reálisan a saját testüket. Hiába erősödnek, hiába fejlődnek, belül ugyanaz az érzés marad: kevés vagyok. Ez pedig könnyen vezethet túlzásba vitt edzéshez, merev étkezési szabályokhoz, társas kapcsolatok háttérbe szorításához, szélsőséges esetekben akár tiltott szerek kipróbálásához is.
Miért nehéz felismerni?
Az egyik legnagyobb probléma, hogy a környezet sokszor pozitívan erősíti meg ezt az állapotot. „Legalább sportol”, „jobb, mintha egész nap gépezne”, „nézd, milyen fegyelmezett”, hangzanak el a mondatok. Közben senki nem kérdezi meg, hogy az illető jól van-e lelkileg, hogy mi történik akkor, ha egy edzés kimarad, vagy ha a teste nem úgy reagál, ahogy elvárja. A bigorexia nem mindig látványos. Nem feltétlenül jár drasztikus fogyással vagy fizikai összeomlással. Sokkal inkább egy belső harc, amelyben az önértékelés teljes egészében a külső megjelenés köré épül.
Mit tehet a környezet?
A legfontosabb a beszélgetés. Nem tiltani, nem bagatellizálni, hanem kérdezni és figyelni. Fontos kimondani, hogy az online látott testek nagy része nem valóságos, hanem szűrők, fények, pózok és hosszú évek munkájának eredménye, és nem mérce egy kamasz vagy fiatal felnőtt számára. Legalább ennyire lényeges, hogy a fiúk is kapjanak visszajelzést nem csak a testükről. Arról, hogy értékesek a teljesítményük, a gondolkodásuk, az érzékenységük, a humoruk vagy a kitartásuk miatt is, nem kizárólag azért, ahogy kinéznek.
Több mint testkérdés
A bigorexia nem hiúság, nem divat, és nem „túl sok edzés”. Egy olyan mentális állapot, amely azt mutatja meg, mennyire sérülékeny lett az önkép egy folyamatosan összehasonlító világban. És talán ideje elfogadni: ahogyan a lányok testképéről évtizedek óta beszélünk, a fiúkról sem hallgathatunk tovább. Mert amikor az izom is kevésnek tűnik, ott már nem a testről van szó, hanem arról, amit belül hordozunk magunkról.
Forrás: Huffpost / Képek: Midjourney