Habár a 1981–1996 között született millenniál generáció az egyik legmagasabb iskolai végzettséggel büszkélkedhet, sokan közülük mégis olyan anyagi nyomás alatt élnek, amely korábban ismeretlen volt: adósság, megugrott lakbér, stagnáló bérek és kitolódott életcélok.
Van valami szomorúan ironikus abban, hogy a világ történetében eddig soha nem volt ennyire tanult egy generáció, mint a millenniálok, mégis közülük kerül ki a legtöbb anyagilag megtört ember. A Tribune cikke pontosan erre mutat rá: hiába a diplomák, hiába a folyamatos önfejlesztés és a „mindent is” tudó CV-k, a társadalmi és gazdasági környezet olyan falakat épített köréjük, amelyek szinte áttörhetetlenek.
Diploma van, anyagi biztonság nincs
A baby boomer generáció számára a felnőtté válás egyenes út volt: az iskola után stabil munkahely, az első fizetésből hitel nélkül megfizethető lakás, a nyugdíjrendszerben pedig biztonság. Ehhez képest a millenniálok felnőtté válását először a 2008-as gazdasági válság törte ketté, majd a diákhitel adósság tette végleg nehézkessé. A legtöbben úgy indultak neki a húszas éveiknek, hogy már tíz- vagy százezer dolláros mínusz állt a nevük mellett, miközben a lakhatás ára az egekbe szökött, az egészségügyi és gyermekvállalással kapcsolatos költségek pedig szinte vállalhatatlanul magasra nőttek.
A paradoxon tehát világos: a diploma papíron értéket képvisel, de az életben sokszor nem jelent anyagi biztonságot. Sőt, a Tribune szerint pont ez a legnagyobb tehertétel, hiszen a tanulmányok ára gyakran évtizedekig cipelt adósság. A tudásba való befektetés így nem a felemelkedés kulcsa lett, hanem a visszahúzó súly.
Lakhatási válság és megugrott költségek
De persze nem csak a diákhitelről van szó. A millenniálok pályája egy olyan gazdaságban bontakozott ki, amelyben a „biztos munkahely” kifejezés lassan múzeumba való relikvia. A gig economy – a rövid távú, bizonytalan, sokszor kiszolgáltatott munkalehetőségek – lett a norma. Lehet, hogy ma van három projekted, de holnap egy sem. Lehet, hogy ma van egészségbiztosításod, de egy hónap múlva nincs. Ez a folyamatos bizonytalanság teszi igazán törékennyé ezt a generációt.
Ugyanakkor a történet nem csak számokról és pénzről szól. A millenniálok értékrendje valóban más. Nem mindenki vágyik arra, hogy 30 évesen saját házzal, két gyerekkel és fehér kerítéssel rendelkező kertvárosi otthonnal rendelkezzen. Sokkal fontosabb számukra a mentális egészség, a munka és a magánélet egyensúlya, a rugalmasság, sőt, az, hogy munkájuknak legyen társadalmi értelme. Ezek az értékek azonban gyakran összeütközésbe kerülnek a gazdasági realitással: hiába akarod „jobban élni az életedet”, ha közben a lakbér elviszi a fizetésed felét.
A Tribune cikke egy olyan jelenségre világít rá, ami nemcsak Amerikában, hanem Európában, sőt Magyarországon is ismerős. Bár nálunk a diákhitel összege jóval alacsonyabb, a lakhatási válság, a bérek és a megélhetési költségek közötti szakadék ugyanúgy jelen van. A saját otthon megszerzése sokaknak egyre inkább álom marad, nem pedig cél.
Ez a kép összességében kijózanító: az oktatás, amely egykor a társadalmi mobilitás legfontosabb eszköze volt, mára sokak számára inkább a túléléshez szükséges minimum lett – egy drága belépőjegy egy olyan játékba, amelyben a szabályokat már mások írták.
A kérdés most az: hogyan tudja a társadalom elérni, hogy ez a „legiskolázottabb, de legszegényebb” generáció ne egyszerűen belenyugodjon a helyzetébe, hanem valóban új játékszabályokat teremtsen? Mert ha valamit a millenniálok bebizonyítottak, az az, hogy alkalmazkodni, újraértelmezni és új értékrendet felállítani képesek. A valódi kihívás az, hogy vajon ez az értékrend hogyan tud majd gazdasági stabilitássá formálódni.
