A halál senkinek nem a kedvenc témája, ám olykor beszélni kell róla! Vagy várjunk csak, kell beszélni róla? Túllőnek a célon azok, akik a saját felületük okán beszélnek a betegségükről? Kinek jó ez valójában? Jó ez valakinek? Szerzőnk ezt a témát járta körbe.
Bár a halál az élet része, hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, sőt, tabuként kezeljük. Már-már fel sem merül bennünk annak a lehetősége, hogy meghalhatunk, hiszen az nem lehet, és pont! Másokkal megtörténhet, de velünk biztosan nem! Akkor meg minek beszélni róla?!
Bizonyosan azok is így voltak vele, akiket valamilyen rákos megbetegedéssel diagnosztizáltak, és rá kellett ébredniük, hogy az életük mégsem olyan soha véget nem érő, mint gondolták. Sokan ilyenkor kezdenek blogolásba, de van ennek értelme?
Nyilvános harc a halál ellen
A közösségi média és különböző blogok is alkalmasak arra, hogy kiírjuk magunkból az érzéseinket, még akkor is, ha azok bennünket is kétségbe ejtenek. Nem tudjuk, mi lesz, és hogy lesz. Képzeljük el, milyen helyzetben lehet az az ember, akit a halálosnak mondott kór megállapításával küldtek haza. Kérdések, aggályok, félelmek, sőt, rettegés játszódik le bennük. Sokan blogban vezetik le érzéseiket, míg mások – különösen az ismert emberek – a közösségi médiában adnak hírt állapotukról.
Így van ezzel Szentesi Éva, aki könyvet is kiadott arról, hogy hogyan tudta meg, hogy daganatos beteg, majd hogyan élte túl a rákot. Újabban a kialakult betegségéről blogot vezet, ami számos emberhez eljut. Tompos Kátya, aki nemrégiben hunyt el, nem akart beszélni az állapotáról; csupán az utolsó pillanatban hozta nyilvánosságra, hogy halálos beteg.
A Bűbájos boszorkák ötvenhárom éves korában elhunyt színésznője, Shannen Doherty nemcsak írt, hanem podcastot is gyártott betegségéről. E podcastban azonban nemcsak a betegségéről beszél, hanem arról is, hogy hogyan élt, miket bánt meg, hogyan hagyott ott munkahelyeket. Magáról az életről, amit nem szándékozott maga mögött hagyni. Még az édesanyja is megszólalt a műsorban, és a színésznő bátran beszélt a haláláról és arról, hogy mi történjen vele és a tárgyaival, miután ő már nem lesz.
Kinek jó ez?
Mivel mindenáron élni akarunk, harcolunk a halál ellen. A fent említett nők sem voltak vagy vannak ezzel másképpen. Élni akarnak, ám a túléléshez szükségük van arra, hogy megosszák a tapasztalataikat.
Fiona Hamilton, brit író és segítő az egészségügyben töltött évei alatt úgy látta, hogy az emberi lélektan része a történetmesélés. Mint mondta, a betegség megállapításával a beteg identitása is változik, ám az írás segítheti abban, hogy elmondja a történetét, így a múltját és a jelenét, és a jövőt is, amit szeretne magának. Ez különösen akkor hasznos, ha a beteg a családjának és a barátainak nem tudja, vagy épp nem akarja elmondani, hogy mit érez legbelül. Mint a szakember mondja:
Az írás nem szünteti meg a fájdalmat, de az ember úgy érezheti, hogy valami egészen rendezetlen dologból valami egészet csinálhat.
A gondolatok és érzések összeállnak, és bár maga az írás folyamata felzaklathatja az írót, át is mossa az érzéseket, így segít abban, hogy jobban érezze magát.
S hogy miért olvasunk ilyen történeteket? Azért, mert éppúgy érzünk, mint gyerekkorunkban, amikor mesét olvastak nekünk. A jónak drukkolunk, és a rossz bűnhődését reméljük, ami ilyen esetekben nyilvánvalóan a daganat. Az íróval együtt várjuk a jó eredményeket, és azt, hogy jobban legyen. A betegségekről szóló történetek olvasása nemcsak a reményt tartja fenn bennünk, hanem arra is emlékeztet bennünket, hogy emberek vagyunk, és ilyen velünk is megeshet. Hajlamosak vagyunk ugyanis elfeledkezni erről, és ezek az írások visszarántanak a földre, és felkészítenek bennünket az esetleges jövőnkre, hiszen nem tudhatjuk, hogy egy-egy, az olvasáson át szerzett információra lesz-e szükségünk akár saját magunk, akár egy szerettünk miatt. Az ilyen történetek olvasása tudat alatt arra is ösztökélhet, hogy valamilyen módon megpróbáljuk kivédeni, hogy hasonló sorsra jussunk.
Ilyen tekintetben rendkívül fontos a posztoló munkája, hiszen – bár nem feltétlenül ez a célja – edukatív tartalmat hoz létre, és talán arra ösztökél, hogy az ember rendszeresen járjon szűrővizsgálatokra, ne csak akkor forduljon orvoshoz, amikor tüneteket érez. A szintén rákbetegséggel küzdő Reviczky Gábor több helyütt felhívta a figyelmet arra, hogy a férfiak esetében a prosztatavizsgálat negyven éves kor felett rendszeresen ajánlott.
Bár gondolhatjuk azt, hogy semmi közünk a másik ember betegségéhez, és semmi értelme annak, ha megosztják a nyilvánossággal, hogy min mennek keresztül, valójában ez nincs így. Már jóval a közösségi média megjelenése előtt, az 1990-es évek elején volt arra példa, hogy egy ismert ember hatására mentek az emberek orvoshoz. Az amerikai kosárlabdajátékos, Earvin Johnson nyíltan felvállalta, hogy HIV-pozitív, és a bejelentés után néhány héttel csaknem harmincezer ember látogatta meg az orvosát a HIV esetleges tüneteivel. Statisztikák szerint Angelina Jolie lépése – miszerint emlőeltávolítást hajtatott végre magán – is arra ösztökélte a nőket, hogy megnézessék, minden rendben van-e velük.
Természetesen a hátránya is meglehet annak, ha egy híresség kiáll valami mellett: egy oltásellenes sztár vagy éppen Beyoncé, aki az egyik kólát reklámozta, nem feltétlenül a jó ügy, az egészség mellett álltak ki.
Azok azonban, akik életük legnehezebb időszakáról őszintén beszélnek, meghallgattatást érdemelnek, nem pediglen negligálást, hiszen mi is bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, amilyenben ők vannak, merthogy a betegségük előtt ők is pontosan azt hitték, hogy ez soha nem történhet meg velük.
Források: ITT, ITT, ITT és ITT.
Nyitókép forrása: Getty Images
