A vegán életmód rendkívül népszerű lett az utóbbi években. Ki vegánként éli a mindennapjait, ki másképp. A két csoport azonban jellemzően kettéválik, így mindenevőként rendkívül nehéz helyzetben találja magát az ember. Rossz emberek vagyunk, ha ugyanúgy étkezünk, mint a vegánság elterjedése előtt?
A vegán életmód ugyan az utóbbi pár évben kezdett el terjedni, valójában nem újkeletű. A vegetarianizmus az ókori görögöknél is jelen volt, mégpedig a jól ismert tétel megalkotója, Pitagorasz jóvoltából, aki Krisztus előtt 500-ban már megemlítette a vegetáriánus életmódot. Ekkoriban még leginkább vallási meggyőződés vezette azokat, akik nem akartak fájdalmat okozni védtelen állatoknak.
1944-ben egy brit asztalos, Donald Watson úgy döntött, hogy életmódjának új nevet talál ki, hiszen nemcsak húst nem fogyasztott, hanem tojást és tejféléket sem. Ennek fő oka a tuberkulózis terjedése volt, ami a tehéntejben is jelen volt. Watson 2005-ben, 95 éves korában hunyt el, és a kezdeti 25 követőjéből addigra 250 ezer lett Angliában és kétmillió az Amerikai Egyesült Államokban. Ez mára odáig nőtte ki magát, hogy az úgynevezett Veganuár kampányban 228 országból 629 ezren vettek részt, azaz csinálták végig a hónapot vegánként.
Az utóbbi években divatossá vált életmód tehát már jóval az internet tömeges megjelenése előtt létezett, csupán kellett hozzá az internet, hogy széleskörben elérje az embereket. Én annyira el voltam foglalva a diétáimmal, hogy el sem gondolkodtam rajta, hogy vegetáriánus vagy akár vegán lehetnék. Ugyan sosem voltam kifejezetten húsevő, nem akartam elkönyvelni magam vegetáriánusnak, mert a sült csirkéről például nem lenne megerőltető lemondanom, de azért vannak olyan ételek, amikről nem szeretnék.
Nem is volt rá igényem, hogy bárhová soroljam magam, és úgy éreztem, hogy annyit sanyargatom magam a különböző diéták miatt, hogy képtelen lennék lemondani az olyan apró élvezetekről, mint a párizsivég vagy a nagymamám húslevese.
A vegán életmód és én
A diéták tengerében, amikor egyik kevésbé jött be, mint a másik, eljutottam a vegán életmódig is. A dietetikus is ezt javasolta, ráadásul állandó diétástársam is pont akkor kezdett el szimpatizálni ezzel az életmóddal, mondván: annyi jót olvasott róla, hátha ez beválik! Belevágtam hát én is. Számtalan újdonsággal kellett szembesülnöm, amit eladdig nem tudatosítottam magamban: oda a reggeli kakaó – legalábbis hagyományos tejből, a bundáskenyérhez sem használhatok tojást, és a tészta helyett is kell keresnem valamit, mert abban is van tojás.
Utánanéztem a teendőknek: a tejet le kell cserélni magtejre, ez még menni fog – gondoltam naivan. Hosszú kísérletezés után kiderült, hogy talán a zabtej áll a legközelebb ahhoz az ízhez, amit keresek. A húst nem kellett pótolni, mert megvoltam nélküle, de a felvágottak hiányoztak, így az egész reggelimet és szokásrendszeremet át kellett alakítani. Ezt még nagyjából tudtam kezelni, ám amikor a tojás hiányára került a sor, akkor jöttem rá, hogy milyen csodák készülnek belőle! A madártej, a rántotta, a tészta, a tükörtojás, a galuska, a nokedli mind-mind egy csapásra szűntek meg a vegán étrend miatt. Pontosabban mint utánaolvastam, ledarált lenmaggal lehet helyettesíteni a tojást például a bundáskenyérhez, de nem akartam vesződni vele. Próbáltam megoldani nélküle.
Idővel azonban ahogy minden diétánál, elérkeztem a kritikus harmadik héthez, amikor egyre jobban vágytam ,,bűnözni”. A bűn ebben az esetben is valami édes volt, ahogy mindig. Mint kiderült az Oreo és a kedvenc tortillachips-em is vegán. Nem ettem túl magam belőle, de néha jólesett, és még úgy sem kellett éreznem, hogy csalok, hiszen semmilyen állati eredetűt nem tartalmaz. Mindennek ellenére hat hét után, amikor ráálltam a mérlegre pontosan hat kilóval mutatott többet alattam, mint a vegán életmód előtt. Heti egy kilót híztam egy életmóddal, amit fogyókúraként javasolt a dietetikus. Összeomlottam, és odavágtam az egész vegánságot úgy, ahogy van.
Így érzek én, a nem vegán
Nem haragudtam a vegán életmódra, hiszen nem véletlenül jutottam el a kipróbálásáig: semmi más nem vált be, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a heti egy kiló plusz sokkolt, ilyet előtte egyik életmód sem eredményezett. Mindennek ellenére úgy gondoltam, hogy továbblépek, és addig kísérletezek, míg valamit életvitel-szerűen el nem tudok sajátítani, és amiben nem kell semmi olyanról lemondanom, ami mással pótolhatatlan.
A téma attól függetlenül azonban szembejött velem, hogy én magam már túlvoltam rajta. Éppen akkor lett vegán az egyik ismerősöm, és elképedtem azon az ámokfutáson, amit a közösségi oldalán művelt. Először csak lefotózta az ételeit, kiemelve, hogy vegán, és ez mennyire jó neki. Idővel kiegészítette a szövegeket azzal, hogy ,,élj kedvesen!”, majd szabályos hadüzenetbe torkollt, ha valaki nem osztozott a nézetein. Ugyanígy lehetnek vele azok is, akik angliai élelmiszerboltokban locsolták szét a tejet, így hívva fel a figyelmet a vegán életmód fontosságára. Számomra ez pont ugyanolyan rongálás, mint leönteni Van Gogh festményét paradicsomszósszal. Nem állítom, hogy minden vegán ilyen, mert én is találkoztam már olyanokkal, akik azt vallják, hogy a Nap süt mindkettőnkre, függetlenül attól, hogy mit eszünk.
Tény azonban, hogy a veganizmus néha olybá tűnik, mintha egyfajta szekta lenne, ahová be kell lépned, különben a pokol legmélyén fogsz bugyogni azért, mert megettél egy rántott csirkecombot. Nagyon tudok viszont azonosulni azzal, amit egyik kedvencem, Paul McCartney hirdet, a húsmentes hétfővel. Ezzel azt üzeni, hogy elég vagyok, nem kell feláldoznom magam teljes egészében, mert azzal is teszek, ha lépésekben haladok, és annyit adok bele ,,a közösbe”, amennyire képes vagyok.
A vegánságot ráadásul ma már csak akkor csinálod jól, ha mellette nem termelsz szemetet, használt ruhákat és tárgyakat veszel, és ha tusfürdő helyett szappant, vécépapír helyett pedig bidét használsz. Sok mindenre próbálok ügyelni, hogy ha nem is kerülök be ebbe a közösségbe, legalább ne dobáljanak meg szeméttel – ó párdon, nem is tudnának, mert zero waste – de ne köpködjenek meg, ha néhanap jólesik húst enni vagy tehéntejből készült kakaót inni.
A szappanos fürdés megy, de a szappanos sampon által okozott károkat félévembe került helyrehozni. Szelektíven gyűjtöm a szemetet, külön zöldségeshez járok, hogy ne legyen olyan sok a csomagolás, dobozokkal járok a henteshez, ha néhanap húst veszek, és még ez sem elég! Az a szervezés és logisztika, ami ezzel az életmóddal jár, bármilyen rémes, de nem fér bele az életembe! Nem tudok elmenni a város másik végén lévő zero waste boltba, nem szeretnék lemondani arról a csomagolt tejcsokiról a boltban, ha megyünk valahová, és nem szeretnék kétségbeesve mosdót keresni, hogy megtöltsem a kulacsomat vízzel, mert nem vehetek palackos vizet.
Tudom, hogy a Föld javát szolgálná az odafigyelésem, de úgy érzem, mintha semmi nem lenne elég. Igenis van, hogy egyetlen telepakolt hátizsák van nálam, és útban lenne, ha a nap végére megüresedett kulacsot vagy az ételhordó dobozt kellene kerülgetnem. Próbálkozom, de a vegánság és az ezzel járó életmód kivet magából, mint gazdatest a donorszervet.
Lélektani határ – vajon min múlik?
Furcsamód függetlenül attól, hogy gond nélkül eszem grillcsirkét, ha olyanom van, bennem is van egy lélektani határ. Birkát, kecskét, pláne nyulat vagy galambot semmi pénzért nem ennék. Magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért, mert a csirkét is ugyanúgy babusgatva simogatom, ha van rá lehetőség, ahogy a nyulat. Talán ennyit számít az, hogy mit láttam otthon, hogyan neveltek.
Természetesen az én döntésem, hogy követem-e a példát, és én szabadakaratomból követem. Kicsit olyannak képzelem ezt, mint a troll kommentelőket. Ugyan sokszor borzadok el én is egy-egy videón, cikken vagy fotón, mégsem kommentelem oda, hogy a másik csúnya, vagy pocsék, amit csinál. Ez nálam a lélektani határ, ami a másik emberben – a troll kommentelőben – nem születik meg. Könnyen lehet, hogy a vegánok számára én vagyok a troll kommentelő.
Igazuk van, nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy miért más számomra egy csirke, mint egy nyúl, miért eszem meg az egyiket, miért nem a másikat. Ha nekem kellene levágnom egy élő csirkét nem tenném meg. De akkor miért eszem? Ez az, amire nem tudok válaszolni. A lélektani határ nem itt kezdődik nálam, és őszintén sajnálom, ha emiatt bűnös lélek vagyok. Megerőszakolni viszont nem fogom magam, de ha belülről érzem a késztetést, nem lesz kérdés, hogy életmódot váltok-e. Addig pedig marad ez a hibrid, kicsit így, kicsit úgy életforma.
Nyitókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix
