Harmincöt évesnek lenni furcsa állapot. Még nem vagy negyven, de már jóval túl vagy a harmincon. Nem vagy öreg, de már nem is fiatal.
A legtöbben ebben a korban már rég túl vannak az első munkahelyükön, néhány sikeren és legalább ugyanennyi csalódáson. És egyre több millenniál ismerősöm van – férfiak és nők egyaránt –, akik épp itt, 35 körül kezdik elveszíteni a fonalat. Kifáradnak. Kiégnek. Nem feltétlenül látványosan – inkább csendesen, lopva. Nem feltétlenül panaszkodva – inkább csak úgy, magukba zárva. De a fáradtság ott van a szemükben, a hangjukban, a gesztusaikban. És én sem vagyok kivétel.
Ez a generáció – mi, a millenniálok – az utolsók közé tartozunk, akiket még a régi világ ígéreteivel neveltek. Azzal, hogy „tanulj, dolgozz, teljesíts – és boldog leszel”. Azzal, hogy „ha akarod, bármi lehet belőled”. Egy lineáris életpályát ígértek nekünk: jó jegyek, egyetem, jó állás, lakás, házasság, gyerek. Csakhogy a világ közben megváltozott. A munkaerőpiac átalakult, a lakásárak elszálltak, a párkapcsolatok bonyolultabbak lettek, az elvárások pedig még magasabbra csúsztak. Minden gyorsabb lett, minden zajosabb, minden bizonytalanabb. Mi pedig egyszerre próbáltunk megfelelni mindennek – a szüleink álmainak, a saját elvárásainknak és a társadalom láthatatlan szabályainak. Csak épp senki nem kérdezte meg közben, hogy mi mit akarunk valójában.
Harmincöt évesen jön el az a pont, amikor ez az egész összecsap a fejünk felett. A kor, amikor elvilegmár meg kellett volna érkeznünk valahová. A társadalom szerint ilyenkorra már stabilan kéne élnünk: saját lakásban, biztos munkahellyel, legalább egy gyerekkel vagy tervvel, és valamiféle belső békével. Csakhogy sokan még mindig albérletben élnek, ideiglenes munkákból élnek meg, párkapcsolati káoszban vergődnek vagy egyedül vannak, miközben minden második hétvégén próbálnak kipihenni valamit, amit már rég nem lehet kipihenni. Folyamatosan hajtjuk magunkat, miközben napról napra távolodunk attól, amik valaha szerettünk volna lenni. És ez nemcsak testi, hanem lelki szinten is pusztít.
A kiégés nem mindig látványos. Nem csak az a kiégés, amikor valaki nem bír felkelni reggel vagy depresszióval küzd. Néha csak csendes lemondás. Amikor már nem érdekel semmi. Amikor már nem vágyódsz, nem álmodsz, nem kérdezel. Amikor nincs benned düh sem, mert már elfáradtál ahhoz is. És ez a fajta kiégés nagyon is jellemző a harmincas éveik közepén járó millenniálokra.
De miért pont ez a kor számít vízválasztónak? Talán azért, mert 35 évesen már elég érett vagy ahhoz, hogy lásd, mi nem működik az életedben – de még nem vagy elég bátor (vagy elég stabil) ahhoz, hogy mindent újraírj. Ez az a furcsa köztes állapot, amikor már nem tudsz tovább hinni a régi történetekben, de még nem látod a helyükre jövő újakat. Az életközépi krízis korábban ér el bennünket, mint a szüleinket. Mert mi hamarabb kezdtük el hajtani magunkat, hamarabb próbáltunk meg „felnőni”, és közben elhittük, hogy a jólét, a siker és a boldogság csak akarás kérdése. Csakhogy az akarás elfáradt. És ezzel együtt mi is.
Nem hibásak vagyunk, csak kimerültek. Egy olyan világ terhét cipeljük, amely folyamatosan változik, de tőlünk még mindig ugyanazt várja el: hogy alkalmazkodjunk, fejlődjünk, teljesítsünk. Miközben sokan már csak szeretnének egy napot végigcsinálni úgy, hogy marad belőlük is valami a végére.
Ha ez ismerős, nem vagy vele egyedül. És talán az első lépés az, ha kimondjuk: nem megy. Legalábbis nem így.