Az inzulinrezisztencia lassanként népbetegség, ám szerzőnk – mint utóbb megtudta – szinte születésétől fogva küzd vele. Most levelet írt, és – a mi meglepetésünkre is – háláját fejezi ki a betegségnek.
Kedves Inzulinrezisztencia!
Igen, kedves – de csak mert az idők során bölcsebb lettem. Bevallom, nem mindig ezzel a szóval illettelek, sőt, korántsem voltál kedves! Jó nagy rohadék voltál, az az igazság! Amikor már mindenki menstruált az osztályban, bár örültem, hogy nekem még nem kell kínlódni a betétcserével, tudtam, hogy valami nagyon fontosból maradok ki, csak akkor még az nem volt ismert, hogy miért.
Érettségiig bár előfordult néhányszor, hogy megjött, nem volt ideális, ezért nem úsztam meg a nőgyógyászt. Látta, hogy gond van, ám ezúttal csak a négybetűs diagnózist állította fel: PCOS. Nem baj, ír fel fogamzásgátlót, majd attól óraműként fog működni a havi vérzés. Igaza volt, kár, hogy arról nem beszélt, hogy amikor az ember ,,lejön a szerről”, fél évig majd belepusztul: izzadás, naponta csatakosra zsírosodó haj, embertelen korpásodás, és azt még nem is említettem, hogy a gyógyszertől négy hónap alatt felszedett tizennégy kilótól is meg kellett szabadulni valahogy.
Ekkor még azonban a kanyarban sem volt a kétbetűs diagnózis, az IR, ami csak egy terheléses cukorvizsgálat során derült ki. Ja, hogy emiatt van minden – állt össze a kép. A magas prolaktin, a menstruálás hiánya, a szőrösödés, a ciszták mind egy tőről fakadnak – bár, hogy melyik az a tő, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, örök kérdés marad.
Az ítélet: inzulinrezisztencia
Szóval sanszos, hogy nem lehet gyerekem, a fogyásért vért fogok izzadni, szőrös maradok, mint a jeti, ezzel nem lehet mit csinálni. Szuper. ,,Rohadjon meg minden ott, ahol van!” és a kétségbeesés váltakoznak egy ilyen hír hallatán. Ja és persze a ,,miért pont én?” Merthogy nálam sokkalta jobban is elhanyagolják magukat az emberek, és semmi bajuk nincsen. Vígan menstruálnak akár úgy, hogy meg sem mozdulnak, és esznek, ami belefér. Nem, és nem ér! – hajtogattam magamnak. Aztán megráztam magam. Nekiálltam hetente többször futni, különböző diétákat próbáltam ki. Nem hatottak, sőt, a kalóriaszámlálóstól heti egy kilót híztam – szerencsére volt annyi eszem, hogy három hét után elengedjem.
Rémes volt hallgatni eközben a barátnőimet: ,,képzeld, elhagytam a nasit, és egy hónap alatt öt kilót fogytam!” vagy ,,képzeld, azt a diétát csinálom, amit te, és heti másfél kiló lemegy!”
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ennyire nyomorulttá tettél engem, tudod, IR? És mivel ezer oldalad van, akad olyan ismerősöm, aki hízni nem képes miattad, és emiatt agonizál. Értem én a problémáját, de valahogy úgy érzem, hogy az evésbe kevesebb energiát kell fektetni, mint a fogyókúrába és az állandó sportolásba.
Az esküvőmre készülve valahogy leizzadtam magamról hat kilót, de ahogy teltek az évek, hiába voltak sportosabb és odafigyelősebb hónapjaim, lassan visszakúsztak a kilók, aminek egyértelműen a gyengeségem az oka. Képtelen vagyok arra, hogy a nap 24 órájában azon görcsöljek, hogy mit eszem és mit iszom, hogy mikor teszem, és lehetőleg még sportoljak is, ha egy mód van rá, heti négyszer!
Megint a másokkal való összehasonlítás: nekik miért nem kell? Ott van a férjem: bármit ehet, bármikor, nekem pedig az életelixírt jelentő reggeli kakaóról is le kell mondanom. Miért? Nemcsak a kakaó, hanem a tej miatt is. Ugrik a reggeli kenyér, a jó kis olaszos tészták, a meleg rizs – hidegen engedélyezett, de úgy ki akarná enni, hacsak nem sushiról van szó – és megannyi finomság.
Hullámzó a kapcsolatom veled, IR, de hosszú együtt töltött éveink után lassanként költői magasságokba érkezem.
Úgy vagyok veled IR, mint Petőfi az Alfölddel: ,,tán csodállak, ámde nem szeretlek”.
Tény ugyanis, hogy nagyon kiba… kibabráltál velem. Annyi jóról le kell mondanom az életben – legalábbis olyanokról, amik nekem jónak tűnnek. A nassolásról, a már említett reggeli kakaóról, a lustálkodásról. Ugyanakkor – és figyelj, mert most jön a hízelgős rész – ha nem lennél itt velem, bennem, ha nem jeleznéd azt, hogy rossz úton járok azzal, hogy elhanyagolom magam, iszonyú nagy bajban lennék. Persze, nem célom, hogy kövér – urambocsá, dagadt legyek – de ha nem lenne egy láthatatlan testőr mellettem, aki megvéd akár saját magamtól is, ki tudja, hol tartanánk. Mert tudom, hogy a durva elhízás mivel jár: fájó végtagok, magas vérnyomás és társai.
Nem vagyok sovány, korántsem. Egy nagyobb fogyás után mindig belefáradok a nagy odafigyelésbe, és valamelyest visszaesek, de aztán újra felkaparom magamat, és erőnek erejével is elhagyom a reggeli kakaót, és odafigyelek az egészséges étkezésre és a sportra. Merthogy az a helyzet, hogy ezekre odafigyelni nem is olyan rossz! Piszok nehéz, és sokkal egyszerűbb bedobni a törülközőt, és azt enni, amit megkívánok. Nekem is könnyebb, de mégis ad valamit a mozgás, a tudat, hogy odafigyelek, és ettől több vagyok annál, mint ami voltam, sőt: még büszke is vagyok magamra! Mert bár nekem meg kell dolgozni azért, ami a többi nőnek természetes, pont emiatt szeretem, amikor megjön a menstruációm, mert tudom, hogy ezt ,,én csináltam”.
Szóval köszönöm IR, hogy büszke lehetek magamra! Még jobb lenne, ha te nem kellettél vonna hozzá!
Nyitókép forrása: Getty Images
