A gyermekkori érzelmi elhanyagolás sokszor láthatatlan marad, mégis mély nyomot hagyhat a felnőtt életben. Ha egy gyerek érzéseire nem reagálnak megfelelően, könnyen megtanulhatja elnyomni vagy figyelmen kívül hagyni saját érzelmeit.
A gyermekkori sebek nem mindig látványosak. Nem minden trauma jár hangos veszekedésekkel, bántalmazással vagy drámai történetekkel. Néha éppen az okozza a legmélyebb nyomot, ami látszólag „nem történt meg”.
Az érzelmi elhanyagolás pontosan ilyen. Sok ember nő fel úgy, hogy a külvilág számára minden rendben lévőnek tűnik: van otthon, biztonság, iskola, szabályok. Ami hiányzik, az sokkal nehezebben észrevehető, az érzelmekre adott figyelem, a megértés és az a visszajelzés, amely segít a gyereknek megérteni saját belső világát. Ha egy gyermek érzéseit rendszeresen figyelmen kívül hagyják, idővel megtanulja elnyomni őket. Ez a minta pedig gyakran elkíséri a felnőtt életbe is, és olyan következményekkel járhat, amelyek sokszor csak évekkel később válnak igazán érthetővé. A szakértők szerint a gyermekkori érzelmi elhanyagolás három különösen fájdalmas módon hat a felnőtt életre.
Nehéz megérteni, mire vágysz igazán
Sokan úgy érzik, sodródnak az életben. Tanulnak, dolgoznak, kapcsolatokat építenek, mégis gyakran ott motoszkál bennük egy furcsa bizonytalanság: mintha nem teljesen a saját életüket élnék. Ennek egyik oka lehet, hogy a vágyaink szorosan összefüggnek az érzéseinkkel. Ha azonban valaki gyerekként megtanulta figyelmen kívül hagyni a saját érzelmeit, később nehezebben tudja felismerni azt is, hogy valójában mire vágyik. Sok tehetséges, okos ember él így: képesek sikeresek lenni, mégis gyakran hoznak olyan döntéseket, amelyek valójában nem teszik őket boldoggá. Néha elérik azt, amit szeretnének, de sokszor inkább véletlenül, mint tudatos választás eredményeként.
Nem igazán ismered önmagad
Az érzelmek nem csupán reakciók: az identitásunk részei. Ha valaki elszakad tőlük, azzal tulajdonképpen saját személyiségének legmélyebb rétegétől is eltávolodik. Az érzelmi elhanyagolásban felnőtt emberek gyakran különösen figyelmesek másokkal. Érzékenyek a környezetük problémáira, jó hallgatóság, és sokszor ők azok, akikhez mások fordulnak segítségért.
A saját érzéseikkel azonban ritkábban foglalkoznak.
Sokszor észre sem veszik, hogy ugyanazt a mintát ismétlik, amelyben felnőttek: elhallgattatják a saját belső hangjukat. Pedig minden emberben ott vannak az élet történetei. örömök, veszteségek, harag, szeretet, csalódás és büszkeség. Ha ezekre figyelni kezdenénk, sokkal közelebb kerülnénk ahhoz, hogy valóban megismerjük önmagunkat.
Elrejted azt, ami különlegessé tesz
Talán ez a legszomorúbb következmény. Minden emberben van valami különleges: egyfajta belső fény, amely a személyiségéből, tapasztalataiból és érzéseiből áll össze. Ez az a minőség, ami miatt valaki egyedi és megismételhetetlen. Sokan gyermekként érzelmi elhanyagolásban nőttek fel, megtanulják elrejteni ezt a fényt. Háttérbe húzódnak, nem vállalnak kockázatot, lemondanak lehetőségekről, vagy inkább csendben maradnak, hogy elkerüljék a konfliktusokat. Gyakran úgy érzik, biztonságosabb láthatatlannak lenni. Csakhogy ami biztonságosnak tűnik, sokszor valójában csak korlátoz. Amikor valaki elrejti a saját erősségeit és érzéseit, valójában önmagát tartja vissza attól, hogy a lehető legteljesebb életet élje.