Se eleje, se vége a tanulmányoknak, kísérleteknek és kutatásoknak, amik a magány egészségkárosító voltáról szólnak, bennük betegségek sora, amiket a magánynak tulajdonítanak a kutatók és orvosok. Napvilágot látott olyan kutatás is, ami már a vérből kimutatható fehérjék mennyisége révén következtet a magányra, és hoz összefüggésbe például gyulladásos megbetegedésekkel. Ezt azóta cáfolta a tudomány, én viszont éppen ott tartok, hogy még egy náthát sem bánnék, ha ennek révén három napra, de legalább kettőre egyedül maradhatnék!
Kétségbeesetten hangzik? Nem csoda, mert az is. Kétségbeesetten vágyom a magányra, és soha életemben nem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom gondolni.
Magányos gyerek voltam, bár nagy családban nőttem föl, és ritkán voltam fizikailag is egyedül, és ez az állapot az egész tinédzserkoromat végigkísérte. Felnőtt fejjel, a költözést a szülői házból szintén egyedül oldottam meg, és innen nem volt megállás. Voltak párkapcsolataim, de egyedül mentem végig az El Caminón, egyedül töltöttem egy hónapot Marseille-ben, majd egy évet Izlandon.
Angliában élve nagy társaság vett körül, és időközben kialakultak mély és komoly barátságaim, amikre máig nem panaszkodhatok. Mégis, sokszor éreztem magam egyedül, és stratégiailag fontos pillanatokban pedig mindig. Nem volt mindig könnyű, és számomra a leghihetetlenebb, hogy ez az állapot oly áhítottá tudott válni alig néhány év alatt.
Bármikor szívesen beültem egy moziba, vagy étterembe egyedül, és ez máig nem változott, mostanában azonban erre sincs időm, ugyanis három és fél éve megszületett a lányom, aki a csillagom, a cukorfalatom, a legjobb fej, de tényleg. Azonban az a kettősség, ami az anyaság első éveit jellemezte, mélyen megdöbbentett. Soha nem voltam ilyen magányos és ilyen erősen szimbiózisban valakivel, egyidőben. Ennek ellenére is, sokszor elméláztam azon, hogy vajon már rá vagyok hangolódva a gyerekre? Ez már az, rajta vagyok?
Nos, így bő három év után már elnyomhatatlanná vált az érzés, hogy szívesen lehangolódnék róla, de nemcsak róla, hanem egy az egyben a családi életről is, néhány napra. Gáz?
A gyermekágyi időszakban, és azóta is voltak apró, csaló próbálkozásaim arra nézvést, hogy legyen időm magamra, divatos szóval élve, legyen ,,énidőm”. Reggel korábban keltem egy órával, amikor az éjszakázás engedte, hogy egyedül tudjak kávézni, netán meditálni. Aztán amikor örültem, ha alhatok hajnalban pár órát, elkezdtem egyedül a boltba járni esténként, a vacsora és altatás közti időben, mert annyira vágytam a magányra. A város túlsó végén lévő ALDI-ba mentem vásárolni, majd amikor eluntam az útvonalat, emeltem a tétet: legtávolabbi Tesco-t vettem célba, a város széli ipartelepen, hátizsákkal.
A gyerkőc közben óvodás lett, én pedig visszaálltam a munkába, ami azt jelenti, hogy egyszerre vagyunk otthon, és egyszerre vagyunk távol is az otthonunktól. Meg aztán, elviszi a gyereket bárki csak azért, hogy egyedül lehessen az anya otthon egy fél napot? Még az intézmény se veszi be, ha nem dolgozunk, márpedig ha dolgozunk, nem vagyunk otthon.
Emlékszem anyám sóhajára, hogy néha csak szeretne egy kicsit egyedül lenni! Hát ez is úgy lett, ahogy ő mondta, és ez egyszerűen nem szól másról, csak a pihenésről, az ingerek csökkentéséről, a kényszer, a nyomás enyhüléséről. Az egyedüllétben megtapasztalható az elmélyülés, sokkal könnyebben vesszük észre a saját vágyainkat. Ez pedig létszükséglet annak, aki egyébként is a háttérbe szorítja az igényeit, éppen mások miatt, netán kreatív munkát végez, és az azt segítő flow-ba kell kerülnie, hogy igazán jól csinálja.
A következő házunkban lesz egy plusz szoba, ami vendégszobaként funkcionál majd, minden egyéb időben pedig arra szolgál, hogy egyedül lehessen benne az, akinek épp arra lesz szüksége. Gyerekként megkaptuk a saját szobát, felnőttként pedig osztoznunk kell egyen az életünk végéig, jó esetben. Nincs ebben semmi logika, ha jól belegondolunk. Felnőttként már nem lenne igényünk a külön töltött időre, akár a külön alvásra? Miért ne lenne?
Ezt azonban, a társadalom általában nem ismeri el, a közösség nem támogatja, a család meg egyszerűen nem bírja el, egy anya esetében. Pedig egy nő, akinek a háztartás és a család is a feladatai közé tartozik, így tud igazán jól pihenni. Óh, ismerek én is bezzeg anyósokat, meg csodamamákat, akik mindig akkor voltak boldogok, ha hat gyerek cikkcakkozott a lábuk alatt, és sose voltak fáradtak. Elhiszem én ezt, csak nem nagyon.
A magány nehéz volt persze akkor is, ahogy nehéz most is, és az elidegenedettség sem kímél bennünket. De az egyedüllét, az valami más. Az csupán arról szól, hogy saját döntésünkből fakadóan valaki olyannal töltjük az időt, akivel együtt kell lennünk életünk végéig, vagyis muszáj karban tartani a kapcsolatunkat. Saját magunkkal.
