Vannak élethelyzetek, amikor nehéz pontosan megfogalmazni, mi változott meg, mégis érezzük, hogy valami már nem a régi. Egyfajta csendes bizonytalanság, kérdések sora és belső feszültség jelenik meg, ami sokaknál ugyanabban az életszakaszban bukkan fel. A kutatások szerint ez nem véletlen, hanem egy jól kirajzolódó mintázat része.
Sokan érzik úgy negyvenes éveik végén, hogy valami megtörik bennük, mintha elfogyna a lendület, nőne a nyomás, és egyre több kérdés maradna válasz nélkül. Egy friss kutatás szerint ez nem véletlen: a boldogságunk valóban ekkor kerülhet a legalacsonyabb szintre. De a történetnek van egy fontos fordulata is.
47 évesen jön a mélypont
David Blanchflower, a Dartmouth College professzora több mint 500 ezer ember adatait elemezte 132 országból. Kutatásai alapján a fejlett országokban élők boldogságszintje átlagosan 47,2 éves korban éri el a mélypontját, míg a fejlődő országokban ez 48,2 év körül következik be. A jelenség nem új, de most különösen erős bizonyítást nyert: létezik az úgynevezett „boldogság U-alakú görbéje”. Ez azt jelenti, hogy fiatal felnőttkorban csökken a boldogságunk, majd a negyvenes, ötvenes éveink környékén eléri a legalacsonyabb pontot, ezt követően viszont ismét emelkedni kezd.
Miért pont ekkor a legnehezebb?
A válasz több tényező összjátékában rejlik. Ebben az életkorban sokan az úgynevezett szendvicsgenerációhoz tartoznak: egyszerre kell gondoskodniuk idősödő szüleikről és saját gyerekeikről. Ez nemcsak érzelmileg megterhelő, hanem komoly anyagi nyomással is jár. Ráadásul a karrier szempontjából is kritikus időszakról van szó. Sokan ekkorra jutnak el középvezetői szintre, ahol nő a felelősség, de nem feltétlenül nő vele arányosan az elégedettség. Gyakran úgy érzik, elérték a csúcsot, miközben a nyugdíj még nagyon messze van. Ehhez társul az önreflexió is, hiszen visszatekintünk a döntéseinkre, és sokaknál megjelenik a megbánás vagy a bizonytalanság a jövővel kapcsolatban. Mit csináltam jól? Mit rontottam el? Mi jön ezután? Ezek a kérdések szorongást kelthetnek. A külső környezet sem segít, a gazdasági bizonytalanság és a társadalmi változások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez az időszak különösen nehéznek érződjön.
A jó hír: innen már felfelé vezet az út
A kutatás legfontosabb üzenete azonban az, hogy a mélypont nem végállomás. Ahogy haladunk előre az életben, a boldogságunk újra növekedni kezd. Ennek több oka is lehet: idővel reálisabban látjuk önmagunkat és az elvárásainkat, jobban értékeljük azt, amink van, és kevésbé hasonlítjuk magunkat másokhoz. Szakértők szerint a tudatos jelenlét és a hála gyakorlása is kulcsszerepet játszik ebben. Nem feltétlenül kell drasztikus változtatásokra gondolni, sokszor apró döntések, kisebb életmódbeli módosítások is elég ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a mindennapokban.
Nem biztos, hogy visszamennél
Érdekes módon sokan, akik már túl vannak ezen az időszakon, nem cserélnék vissza az életüket a húszas éveikre. Még akkor sem, ha fizikailag már nem érzik magukat olyan energikusnak. A tapasztalat, az önismeret és az érzelmi stabilitás olyan értékek, amelyek idővel felértékelődnek. A negyvenes évek vége tehát valóban lehet egy mélypont, de egyben egy új kezdet is.
Forrás: cnbc / Képek: Midjourney