Anglia az európai országokon belül az ígéretek földje, hiszen ide még mosogatni is szívesen jön az ember. Szerzőnk is lányregényekbe illő képzetekkel indult el Angliába, ám meg kellett tapasztalnia, hogy nem mind arany, ami fénylik.
2008 óta élek Angliában. Ahogy mindenki, én is nagy álmokkal jöttem ki. (Spoiler: nem váltak valóra). Már indulás előtt láttam magam előtt a téglaházakat, a piros telefonfülkéket, és mindenekelőtt azt, hogy ugyanazt az angol levegőt fogom szívni, mint Paul McCartney. Hugh Grant szavai szóltak fejemben az Igazából szerelemből:
Talán kis ország vagyunk, de egyben nagy is. Itt van otthon Shakespeare, a Beatles, Sean Connery, Harry Potter. David Beckham jobb lába… és a bal lába is, ha már itt tartunk.
Az angolokat hát olyannak képzeltem, mint ahogy a filmekben láttam: udvariasak, szép kiejtéssel beszélnek, és olyan eleganciát hordoznak magukban, amire más nemzet nem képes. Mekkorát tévedtem!
Így öltöznek ők a ködös Angliában
Bár London lebegett lelki szemeim előtt, végül Birminghambe hozott a sorsom, így itt kezdtem el a főiskolát. Ezekben az években még nem szembesültem olyan drasztikusan a valósággal, de voltak arra utaló jelek, hogy az általam elképzelt elegancia még nyomokban sincs meg. Ez különösen akkor vált biztossá, amikor kiköltöztem a kollégiumból a városközponton kívülre, ahol szinte kézzelfogható volt az igénytelenség.
Természetesen ez nem mindenkire igaz, ugyanis az idősebb generáció még képviseli azt, amit a britekről gondoltam. A hetven fölötti helyi autóvezetésoktatóm például elképedve mesélte, hogy az egyik tanítványa pizsamában, köntösben és papucsban jelent meg a vezetésórán. Ez még engem is váratlanul ért, pedig rendszeresen látok ilyet a sarki boltban is. Nem mondom, mi is szabadidőben jártunk otthon a kisboltba, de van egy ,,pizsama-hatósugár”, ami legfeljebb a bejárati ajtóig kellene, hogy kiterjedjen.
Ha már szabadidőruha: az én hatósugaram a boltig terjed, de ha valakivel beszélgetek, vagy várhatóan valami benyomást teszek rá, legalább felveszek egy farmert. Az angolokban nincs ilyen gát: mindegy, hogy háziorvoshoz mennek, szavazni, vagy másik országba repülnek: a háromcsíkos szabadidőnadrág már-már alapfelszereltség.
Természetesen vannak helyzetek, amikor illik kiöltözni, amik az esküvőkön és temetéseken túl a szombat éjszakák a helyi főutcán, ahol bárról-bárra lehet járni. Ilyenkor legyen nyári 18 fok vagy januári mínuszok, a fiatal lányok megadják a módját: combtőig érő csillogós ruhákban vonulnak, és őzike-mód lépegetnek magassarkúban, mert egy szombat estéhez ez dukál, akkor is, ha megfagynak és ha nem tudnak járni. Mondanám, hogy a korom mondatja ezt velem, de már akkor sem értettem, amikor főiskolára jártam.
Az angol, ha dolgozik… és ha nem!
Megint csak nem szeretek általánosítani, de a britek nem vállalnak el akármilyen munkát. A Brexit egyik első negatív hozadéka az volt, hogy nem volt, aki leszedje az almát, ugyanis a idénymunkásoknak csupán 1%-a brit. Nincs ez másképp a takarítás esetében sem, ugyanis ebben a szektorban a legmagasabb a külföldi dolgozók aránya. Alá tudom támasztani, ugyanis több takarítói munkám is volt, és sehol nem találkoztam még angol kollégával.
2021-es adatok alapján több, mint ötmillióan kapják az alap-segélyt, amin felül jár lakhatási hozzájárulás is. Nem reprezentatív kutatásom alapján mondhatom, hogy a segélyen élők közt 90%-ban britek vannak.
Történt ugyanis, hogy két évig egy olyan cégnek dolgoztam, amely azoknak segít, akik nehéz körülmények között élnek. Ezek az emberek nemcsak ,,zsebpénzt” kapnak az államtól, hanem a lakhatási- és rezsiköltséget is. Ha egy ilyen cégnél regisztrálnak, mint ahol én dolgoztam, jóval magasabb a lakbér, mintha ők maguk bérelnének, ugyanis hetente látogatják őket a kollégák, sőt, igény szerint takarítót is kapnak. Az első évben recepciós voltam, és nem egyszer fordult elő, hogy a lakók péntek délután, zárás előtt félórával szóltak, hogy elromlott a bojler, és mivel senkit nem tudtam keríteni, azzal fenyegettek, hogy eljönnek az irodába, és megkéselnek, amint kiteszem a lábamat.
A második évemet a pénzügyön töltöttem, ahol az volt a dolgom, hogy behajtsam a helyi önkormányzaton a kintlévőségeket. Akkor láttam meg, hogy a lakóink többsége közel annyi pénzt kap az államtól havonta, mint én, aki heti negyven órában bejárok dolgozni. Ezek az emberek mindennek ellenére rendszeresen kiültek koldulni, hiszen ráértek, és jól jött még egy kis plusz zsebpénz. Természetesen ez nem tükrözi a britek életfelfogását és életszínvonalát, de mindenképpen árulkodó.
Mivel már leromboltam az eleganciáról szóló elképzeléseket, és a munkához való hozzáállásról is szót ejtettem, a következő részre marad a kiejtés, és a fizetésekről, illetve a munkakeresésről is mesélek, ahogy az orvosi ellátásról, és arról is, hogy hogyan viselkednek az angolok, amikor nem kell viselkedniük.
Nyitókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix
