A nemet mondani tanulás nem egyik napról a másikra történik — idő, tapasztalat és néha kiégés kell hozzá, hogy megértsük: nem másokat utasítunk el, hanem önmagunkat védjük. A harmincas éveink gyakran ennek a felismerésnek az évtizede: amikor már nem akarunk mindenkinek megfelelni, csak önazonosan élni.
Van egy pillanat amikor az ember ráébred hogy a nem szó nem a bűntudat hanem az önbecsülés szava. Ez a felismerés azonban ritkán jön korán. Valahogy a húszas éveink arról szólnak hogy mindenre igent mondunk – munkára párkapcsolatra társaságra elvárásokra mások igényeire. Meg akarunk felelni szeretnénk jók kedvesek rugalmasak lenni. És közben észrevétlenül megtanuljuk hogy a nem veszélyes konfliktust szül elfordulást okoz vagy azt az érzést kelti bennünk hogy önzők vagy hálátlanok vagyunk.
A megfelelés belénk van kódolva
Aztán eltelik egy évtized. Megfáradunk. Már nemcsak a testünk de a lelkünk is jelzi hogy a megfelelés állandó üzemmódja kimerítő. Rájövünk hogy minden kimondatlan nem valójában egy kis darabot visz el belőlünk. Hogy amikor mások kedvéért túlórázunk belemegyünk egy rossz kapcsolatba elvállalunk még egy projektet vagy nem merjük lemondani a találkozót valójában magunkat áruljuk el. És akkor valahol a harmincas éveink környékén elkezdjük megérteni hogy nemet mondani nem önzés hanem önvédelem.
A határ nem fal, hanem ajtó
De miért ilyen nehéz ez. Talán azért mert a társadalom sokáig arra nevelt minket hogy a kedvesség egyenlő az engedékenységgel. A jó kislány vagy jó fiú azt jelenti aki nem okoz feszültséget nem szembesít másokat nem mondja ki ha valami nem fér bele. Különösen a nők számára a nem sokáig tiltott szó volt hiszen a gondoskodás az empátia az alkalmazkodás voltak az erények. Csakhogy a felnőtt életben ezek a minták gyakran a határok elmosódásához vezetnek.
A harmincas évek nagy felismerése
A nemet mondani művészete abban rejlik hogy megtanuljuk a határ nem fal hanem ajtó. Olyan ajtó amelyet mi nyitunk vagy zárunk. A nem szóval nem elutasítunk hanem kijelöljük mi az ami biztonságos egészséges vagy épp szeretetteljes számunkra. Paradox módon a valódi közelség is csak akkor jön létre ha merünk nemet mondani hiszen csak akkor tudjuk önmagunkat adni ha nem kell állandóan mások elvárásaihoz idomulni.
A harmincas éveink valahol erről szólnak újraírjuk a szabályokat. Megtanuljuk hogy nem kell mindenkinek tetszeni. Hogy egy elutasítás nem dráma hanem döntés. Hogy a nemet kimondani nem azt jelenti hogy kemények lettünk hanem azt hogy végre puhábbak vagyunk magunkhoz.
És bár a nem sosem lesz könnyű idővel felszabadítóvá válik. Mert a határaink nem korlátok hanem iránytűk. Megmutatják merre van az igen az az igen ami tényleg rólunk szól.
Forrás: Verywellmind Képek: Midjourney
