A múlthoz többféleképpen ragaszkodhatunk: tartogatunk tárgyakat, fényképeket, emlékeket, sérelmeket. Van értelme betegesen hajszolni olyat, amit már régen magunk mögött hagytunk?
Gyerekkorom kedvenc bögréje
A legtöbbünknek van otthon a gyerekkorunkból egy-egy régi játék, vagy bármely használati tárgy, amihez nagyon ragaszkodtunk. Azt gondolhatjuk, hogy ha ezek a dolgok még velünk vannak, ,,megáll az idő” hiszen minden változatlan. Ha rájuk nézünk, vagy használjuk őket, még azok az érzések is hatalmukba kerítenek, amiket régen elveszettnek hittünk: belemerülve a nagymama házában érezzük magunkat, és ugyan ez pár pillanatig tart, mégis megmelengeti szívünket.
A tartogatás azonban könnyen átfordulhat rögeszmévé. A tárgyak tetemes részét nemhogy nem használjuk, rájuk sem nézünk akár hónapokig, hiszen sokszor elég a tudat, hogy megvannak. Amíg nem korlátoz bennünket a mindennapjainkban ez teljesen normális, ám ha csak és kizárólag a múlt egy-egy darabkájával vesszük magunkat körbe, az kóros lehet. Ha bárhova nézünk a lakásban és csak a múltunk köszön vissza ránk, elfelejtjük, hogy hogyan kell a jelenben élni. Ha felismerjük, hogy túllőttünk a célon, érdemes egyenként elgondolkodni a tárgyakhoz fűződő viszonyunkon, és listázni, hogy miért ragaszkodunk egy-egy adott dologhoz. Ha ezzel a módszerrel nem sikerül megválni tőlük, érdemes szakember segítségét kérni, aki kézen fogva rángat ki bennünket múltunkból a jövőnk felé.
Múltbéli sérelmek elengedése
Nemcsak tárgyakhoz tudunk betegesen ragaszkodni, hanem sérelmekhez is: sokszor előfordul, hogy egy jó kapcsolat elbukik egy sértődésen, ami évekig kibeszéletlen marad. Az idő elteltével ahelyett, hogy feledésbe merülne a vitát kiváltó ok, csak erősítjük magukban, hogy a másik milyen volt abban a szituációban, és mivel mindkét fél így vélekedik a másikról, békülésre sincs lehetőség. Gondolkodjunk el azon, hogy hány barátságunk veszett oda egy mára már ostobaságnak tűnő vitán! Ha hiányzik az illető, és még látunk lehetőséget a kapcsolat megmentésére, adjunk lejjebb az egónkból, és ha a másik fél is nyitott rá, beszéljük át a régi sérelmeket! Ha nem is lesz a dologból semmi, arra mindenképpen jó, hogy le tudjuk tenni magunk mögött a múlt ezen részét, és nem cipeljük tovább.
Természetesen ez nem minden esetben egyszerű, különösen, ha a szülőkkel való kapcsolatunk nincs rendezve. Az ember hajlamos e tekintetben is a múltba ragadni, hiszen ha szembe kéne néznie az esetlegesen elnyomó vagy igazságtalan szüleivel, fel kéne nőnie, ami sokszor nehezen egyeztethető azzal, hogy mindig a szüleink gyerekei leszünk. Új identitásunkat csak úgy tudjuk felépíteni, ha szembeállunk azokkal, akik bántottak bennünket, és nem görgetjük magunk előtt tovább a problémákat. Szembe kell néznünk magunkkal, és hangosan kimondani: a jelenünk már rég a sajátunk, így nem hibáztathatjuk érte egy életen át a felmenőinket!
Ehhez rendkívül nagy bátorság kell, különösen akkor, ha nem csupán szóbeli bántalmazásokon rágódunk, hanem szexuálison vagy fizikain, ahogy Szilágyi Liliána esetében, aki pár hete állt ki a nyilvánosság elé történetével.
A gyász feldolgozása
Sokszor azért ragadunk a múltban, mert elhunyt szerettünk után vágyakozunk akár évek, vagy évtizedek után is. A gyász folyamata lassú, és egyénenként változhat, ám ha annak rendelünk alá minden ünnepet és eseményt, hogy bárcsak szerettünk is ott lenne, nagy hibát követünk el! Sok mindenen változtathatunk az életben, ám a halálon nem. Nem tudjuk visszahozni azt, akit elveszítettünk, így bármennyire rágódunk rajta, és tartjuk meg a hátrahagyott személyes tárgyakat, nem lesz egyszerűbb, sőt! Folyton őt keressük, őt várjuk, így nem tudunk a jelenben élni, a jövőben pedig pláne nem! Ragaszkodunk ahhoz az élethez, amit vele éltünk, így képtelenek vagyunk új életet kezdeni, hiszen minden verzióban benne van ő is, aki már nincs velünk. Ha nem tudunk magunk megbirkózni a gyásszal, mindenképpen érdemes felkeresni egy pszichológust, aki segít az elengedésben, hogy a magunk életét élhessük.
A múlthoz való ragaszkodás egy bizonyos fokig kellemes, de csak akkor, ha szép emlékeket idézünk fel általa! Ha rossz érzéseket kelt bennünk egy tárgyra, személyre vagy eseményre való gondolás, csupán foglyok vagyunk: a múlt rabságában élünk, és csak rajtunk múlik, hogy kitörünk-e saját magunk állította börtönünkből.
Nyitókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix
