Visszahozhatatlan a gyerekkorban átélt karácsonyi csoda, vagy érdemes dolgozni azért, hogy újra átéljük? Pszichológus segítségével eredtünk a kérdés nyomába.
A gyerekeknek az ünnepi időszak teljesen más, mint a felnőtteknek. Gyerekként nemcsak hisszük, tudjuk is a karácsonyi csodát. Az egész decembert átjárja valami megmagyarázhatatlan izgalom, amit gyerekként korántsem csak a levegőben lógó téli szünet okoz. Még ha már tudjuk is pontosan, hogy hogyan működik ez a ,,Jézuska-dolog”, akkor is ott lebeg a karácsony utánozhatatlan varázsa – legalábbis egy darabig, merthogy egy idő után elvész. Mi változunk, vagy a karácsony? Nyilvánvalóan mi. Kérdés azonban, hogy visszafordítható-e a bennünk zajló folyamat, érdemes-e visszafordítani, vagy el kell fogadni, hogy az idő múlásával a karácsony sem lesz ugyanolyan, mint amilyennek annak idején megéltük.
Erről beszélgettem Patterman Péter pszichológussal.
Coloré: Mennyire jellemző, hogy az emberek visszasírják az egykori karácsonyokat?
Patterman Péter: Bár ezt egy kutatással lehetne a leginkább alátámasztani, én magam úgy tapasztalom, hogy általános jelenség, hogy sokan a régmúlt karácsonyát akarják újraélni, sőt, félig-meddig mindenki visszasírja a régi karácsonyok egy-egy szeletét.
Mi ennek az oka?
A régi karácsonyaink leginkább a gyermekkorunk gondtalanságát idézik, azokat a kellemes, izgalmas napokat, amikor élveztük az ajándékokat, a fát, a család közelségét, a finomságokat. Mi emberek egyébként is hajlamosak vagyunk arra, hogy a múltra visszatekintve pozitívan torzítson az elménk – ez általános emberi jelenség. Nem biztos azonban, hogy azok a mára jónak vélt élmények valóban annyira makulátlanok voltak, mint gondoljuk, mégis sokkal pozitívabb színben látjuk őket, mint amilyenek eredetileg voltak. Pont ez az a torzítás, ami miatt visszasírjuk ezeket a régmúlt ünnepeket, köztük a karácsonyt is.
Ezek szerint egy XVII. századi ember is inkább a gyerekkorára emlékezett vissza szívesebben?
Igen, így van. Alapvető emberi sajátosság, hogy a múltat mindig szebbnek és jobbnak látjuk, függetlenül attól, hogy a történelem mely szakaszában élünk. Mindenki azt a kort sírja vissza, amelyről azt gondolja, hogy a legboldogabb volt számára, ami jellemzően a gyermek- és a fiatal felnőttkora. Ezt a torzítást erősíti az úgynevezett reminiszcencia-effektus is, amelynek lényege, hogy az ember azokat az éveket tartja meg leginkább az önéletrajzi emlékezetében, amikor az illetőt a legtöbb identitásformáló élmény érte. Ezeket általában a tízes és a húszas éveink között, az ifjúságunk időszakában tapasztaljuk meg. Mindenkinél gyakori, hogy erre az időre jobban emlékszik, mint a többire, és hogy mindenki az akkori világot tartja ideálisnak a történelemben.
Gyermekkorban, különösen karácsonykor jelen van a csoda, amit elvesztünk vagy elveszettnek hiszünk. Megteremthetjük ezt felnőttként?
Megteremthetjük ugyan, de fontos, hogy ne replikálni akarjuk a múltat, mert az nem lehetséges, és nem is vezet jóra. Általában, ha valamit újra akarunk élni, az rosszul sül el. Egy jó bulit nem lehet kétszer átélni, mert pont ez a lényege a jó bulinak, hogy spontán összejönnek a dolgok, ezért hiába tartunk a következő évben ugyanolyan összejövetelt, bár meg lehet közelíteni, ugyanolyan nem lesz, mert megmérgezzük a jelent azáltal, hogy a múlttal hasonlítjuk össze. A figyelmünk teljesen máshol jár, így nem azzal vagyunk elfoglalva, hogy mi van a jelenben, hanem hogy mit hogyan kellene, mi hogyan volt a múltban.
Ezzel szemben a gyerekek milyenek?
Gyerekként teljesen máshogyan éljük meg a dolgokat, így a karácsonyt is. Minden az újdonság varázsával hatott, és gyerekként sokkal spontánabbak voltunk, és csak a jelenben éltünk. Nem foglalkoztunk azzal, hogy mi volt tegnap vagy mi lesz holnap, ezáltal megvolt az a felszabadultság-érzés, ami az élmény velejét adta. Amint megpróbáljuk megismételni a régi karácsonyokat, és összehasonlítgatjuk a jelent a múlttal, olyan mértékű mentális kapacitásunkat veszítjük el, hogy nem tudunk odafigyelni a jelenre, és ha másképp alakulnak a dolgok – márpedig másképp fognak – görcsösen fogjuk akarni, hogy jobb legyen, így az egész pláne kudarcra van ítélve.
A gyerekek ezzel szemben érdeklődve, elfogulatlanul, nyitottan várják az ilyen ünnepeket, és pont ez adja az egész élvezetét, így felnőttként is ezt kellene keresnünk. Ne agyaljunk, ne stresszeljünk! Ha rosszul sül el valami, akkor sem történik semmi, sőt, nevetni is lehet rajta! Ilyen tekintetben túl van misztifikálva a karácsony, és ez megöli az önfeledt együttlétet. Várjuk a csodát, amiről úgy érezzük, hogy a régi szép időkben megvolt, és meg szeretnénk ismételni, holott pont úgy tudnánk újraélni, ha elengednénk az ismétlésre való vágyunkat, és úgy állnánk hozzá, hogy együtt vagyunk, élvezzük az estét, és lesz, ahogy lesz – hiszen gyerekként is pont így álltunk hozzá.
Meddig egészséges, hogy vágyjuk a régi karácsonyokat? Van, hogy már orvosi esetté válik a helyzet?
A nosztalgia sosem bűn. Az emberi elme sajátossága, hogy visszavágyunk a múltba, vagy épp menekülünk előle. Ha valaki folyton nosztalgiázik, és a múltat vágyja, nem egy betegség tünetét mutatja, hanem egy probléma előjelét, ami egy személyes elakadásra utalhat.
Azzal, hogy folyamatosan visszavágyunk a múltba, a jelenünket tesszük tönkre.
Fontos, hogy szembenézzünk azzal, ami a jelenben kísért bennünket, és bár jó védekezés, amikor mentálisan utazunk az időben, tudnunk kell, hogy már soha nem lesz úgy, ahogyan egykor volt. Minél jobban belelovalljuk magunkat a múlt idézésébe, annál inkább magunk alatt vágjuk a fát, és ez igaz a karácsonyokra is.
Ez azért is lehet, mert a múlt egyfajta biztonsági játék. Ismerjük, tudjuk milyen, már nem változhat, míg a jelen és a jövő esetében több a bizonytalanság, hiszen nem ismerjük és változhat is.
Igen, amit már ismerek, amiről tudom, hogy milyen volt, mindig biztonságot ad, ugyanakkor egy illúzió is, mert a jelentől is azt a biztonságot várnánk, amit csak a múlt tud nyújtani. A boldogság, amit a múltban keresünk, felerősíti a jelen boldogtalanságát, mert az a vége, hogy a múltban jó volt, most pedig nem az.
Hogyan mozdítsuk ki magunkat ebből? Mit tehetünk azért, hogy ne akarjuk mindenáron újraélni a régi karácsonyokat?
Csináljunk valami olyat, amit még soha korábban. Próbáljunk ki egy új társast, menjünk el kirándulni valahova, süssünk olyan süteményt, amilyet még soha. Ezek az új tevékenységek azt fogják kiváltani, hogy nincsenek elvárások és összehasonlítások, hisz mivel teljesen új az élmény, nincs mivel összehasonlítani még, ekképp az agy nem azon pörög, hogy minek hogyan kellene lennie a tökéletességhez, hanem egyszerűen csak élvezi a jelent. Ez a gyermeki működésmód újraindítása lényegében: belemerülök abba, amit kitaláltam éppen, és meglátom, mi sül ki belőle. Leginkább a játék hozza elő belőlünk a szabadságot és az önfeledtséget, ezért egy új társasjáték, ami mindenki számára ismeretlen, igazi aduász lehet! Ha felébresztjük a gyermeki énünket, sokkal felszabadultabbak és spontánabbak lehetünk, és erre karácsonykor van a legnagyobb lehetőségünk.
