Szerzőnk szokásához híven beleesett az újévi fogadalom csapdájába: futásba kezdett, és már a második héten motivációra volt szüksége! Messze lesz így a vége…
Csupán a második hétnél járok, és máris motivációra volt szükségem. Hétfőre esett a legjobb futás az egész táblázatból. Csupán 2×3 perc, közte két perc sétával, úgyhogy öltözéssel együtt tíz perc alatt túl is voltam az egészen.
Szerdán 3×3 perc volt a következő lépés, de ekkor valami olyan mélypont nehezedett rám, hogy úgy mentem ki, mintha a fogamat húznák. Egy szót sem szólhatok, mert januárhoz képest kellemes az időjárás, és még esni sem esett – egészen addig, amíg ki nem léptem az ajtón. Már az első pár lépésnél éreztem, hogy itt bizony csepeg valami, és mire a végére értem, rendesen megáztam. Természetesen, mire hazaértem és letusoltam, már sütött a nap. Angol időjárás, én így szeretlek!
Be kell valljam töredelmesen, a heti harmadik futást ellinkeskedtem, pontosabban beváltottam: adódott egy közel háromórás takarítás a golfklubban, ahová néhanap járok – na nem golfozni… Egy vasárnapi takarítás annyira kimerítő tud lenni a bulik és a konfetti miatt, hogy simán felér egy futással, úgyhogy ezzel élve szégyenszemre kimaradt a heti harmadik alkalom.
Motivációs fotók
Nem vagyok túl kitartó ember, különösen akkor, ha sportról és diétáról van szó. Ennek többek közt az is az oka, hogy míg egy hagyományos diétával és némi (!) mozgással ismerőseim nagy része heti egy kilót fogy, nálam ez nagyjából havonta jön össze, és az évek során úgy értékeltem, hogy nem éri meg kínlódni havi egy kilóért. Nyilvánvalóan ha egy egész éven át tartanám, már látható lenne az eredmény, de más ennyi idő alatt harminc kilótól is megszabadul.
Bizonyára most is ez lesz: futhatok akármennyit, diétázhatok, ahogy a nagykönyvben meg van írva, akkor is csak pár kiló megy le. Mivel nem vagyok nagy sportember, mindegy egyes alkalom, amikor ki kell menni, egy kötelező feladat, amin túl kell esni, sőt: akkor tudok igazán leereszteni aznapra, ha megvagyok vele.
Korántsem pihentető tevékenységként élem meg: egy tortúra, amikor is önszántamból minden lépést és lélegzetvételt nehezebbé teszek saját magam számára. Sajnos, tapasztalataim szerint ez az idő előrehaladtával sem lesz könnyebb: amikor nagyobb távokat futottam, akkor is éppen ugyanígy kellett küzdenem minden egyes méterért, úgyhogy csinálhatom a végtelenségig, nekem mindig megterhelő lesz a futás.
Kicsit kétségbe is estem amiatt, hogy már a második héten a fenébe kívánom az egészet, pedig még nem is veszi el annyi időmet, amennyit valóban sajnálnék rá.
Régi futópartnerem, aki szintén most próbálja újraéleszteni magában a futót, szeret motivációs képeket nézegetni. Én is így tettem hát: elővettem a régi futós képeimet! Vannak köztük profi darabok, amiket egy-egy szervezett futás hivatalos fotósa készített, és olyanok is, amiket a férjem csinált rólam.
A képek láttán elsőként a kétségbeesés lett úrrá rajtam: te jó ég, mennyivel vékonyabb voltam! Legalább tíz kilóval könnyebb, és még úgy is alig tudtam lefutni a tíz kilométert. Ennek ellenére többször megcsináltam, de ahogy az első részben is írtam: ha ennél egy méterrel is többet kellene futnom, összeesnék. Az alábbi képen látszik is: ahelyett, hogy ünnepelném, hogy megcsináltam, egyetlen célom az, hogy ne essek össze.
A képek láttán emlékszem az érzése, ahogy küzdök, és átkozom a pillanatot, amikor belekezdtem az egészbe. Miért vágtam bele újra? Gyötrő szenvedés az egész! Innentől válnak motivációs képpé: akkor sem mondtam soványnak magam – nem is voltam az – de szembetűnően vékonyabb voltam, mint most. Hogy miért? Mert futottam és diétáztam!
A tanulság hát ez: a futás és a diéta hat. Még ha lassabban is. A hiánya is hasonlóképpen hatékony: az, hogy évekig nem csináltam egyiket sem, vezetett ide, ahol most tartok.
Gyötrő szenvedés hát ide vagy oda, a saját érdekem, hogy csináljam. Bármilyen utálatos is ezt felismerni.
Nyitókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix
