Szerzőnk majdnem túlvan a januári futásadagon, ám meglehetősen elégedetlen magával, úgyhogy Murakami Harukit ,,hívta” segítségül.
Murakami Haruki nevét hallottam, de nem tudtam, hogy kifejezetten a futásról szóló könyve is van. Egy barátom szenvedéseimet olvasván ajánlotta figyelmembe a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című kötetet. Mivel megállapítottam, hogy nincs sem érzékem, sem kifejezetten jó testi adottságom a futáshoz, szívesen vettem egy kis irodalmat, leginkább magam megnyugtatására, és azért is, mert míg olvasom, addig sem kell futni!
Bár ő elsősorban a maratoni futásról ír, rendkívül hasznos olvasmány, számos jó gondolattal. Az egyik ezek közül egy maratoni futóhoz tartozik, aki úgy vélekedik, hogy ,,a fájdalom szükségszerű, a szenvedés nem kötelező”. Értem az üzenetet: fájni mindenképp fáj, de rajtunk múlik, hogy ezt mennyire szenvedjük meg. Pont a héten volt egy olyan futásom, amikor egyáltalán nem volt kedvem menni. (A legtöbb alkalom ilyen, de most tényleg előbb mentem volna fogorvoshoz). Már kitapasztaltam, hogy ha így megyek ki, a futás is rémes lesz, de ha lelkesen vágok bele, sokkal jobban bírom. Így fordítom tehát a mondatot: rajtam múlik, hogy mekkora lelkesedéssel megyek, ám sajnálatos módon, a lelkesedést nem tudom mindig szabályozni.
Murakami Haruki futónaplója
A Miről beszélek, amikor futásról beszélek? mindenkinek szól. Még nekem is, pedig hol vagyok attól, hogy több, mint egy órát fussak, mint Murakami Haruki! Jó látni, hogy valakinek ez igenis ennyire könnyen megy, és csodával tekintek rá, hogy számára a futás nem feladat, hanem a napi rutin része, mint a fogmosás és a fürdés. Azért kiderül az is, hogy egy alapvetően futást jól bíró embernek sem jár minden ,,ingyen”, és előfordulhatnak sérülések is.
A legérdekesebb, hogy a könyv olvastán közel sem csak a futásról tudunk meg információkat, hanem emberi életről, érzelmekről, problémákról és a mindennapokról is. Mert ha jól csináljuk, a futás a mindennapok része, ami szoros kapcsolatban állhat akár a problémamegoldással is, vagy – Murakami esetében – azok generálásával, hiszen ő mások kedvéért sem mond le kedvelt tevékenységéről.
A könyvből az is kiderült számomra, hogy a futásra igenis születni kell. Hogy futónak születtünk-e, arról a pulzusszámunk is árulkodik. Míg Murakami pulzusa nyugalmi állapotban a normálnak mondott 70-72-höz képest csupán 50, és fél óra futás után mindössze 70-re megy fel, nekem öt perc után már 150 felett van. Ő, ha minden erőbedobással fut, 100-as pulzust produkál, én pedig… hát ez még nem derült ki, mert én odáig még el sem jutottam, hogy teljes erőbedobással fussak. Valószínűleg akkor megszűnne a pulzusom, és vele együtt én is.
Amellett, hogy sok minden kiderült a futásról, az életről, de még az írásról is, azzal a megnyugtató gondolattal zártam az olvasást, hogy nem baj, ha nem vagyok jó futó, és nem is kell senkit megelőzni, még önmagamat sem!
A lényeg csak az, hogy csináljam, ahogy tudom, mert ezzel is teszek magamért.
Nyitókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix