Futónaplónk szerzője az év második havában is kitartott, bár több nehezítő körülmény is akadt. Mindezek ellenére – vagy ezekkel együtt, ismét tanulsággal zárult a hónap.
Kedves Futónaplóm!
A hónap első fele faggyal indult, és januárban már megtapasztaltam, hogy ilyenkor nem jó ötlet kimenni futni, mert még az én, igencsak csekély sebességemmel is elvágódom az első kanyarban. Sajnos azonban dolgozott a lelkiismeretem, hogy mégsem kellene megúszni a mozgást. Továbbra sem az motivált ebben, hogy mennyire jó érzés lesz mozogni, hanem az, hogy tudom jól: addig fog dolgozni bennem a lelkiismeret, míg nem csinálok valami mozgáshoz hasonló tevékenységet.
Megfogtam hát pár súlyzót, és próbáltam szakszerűen emelgetni, valamint lenyomtam pár fekvőtámaszt is. (A pár szó szerint értendő, mert pontosan kettőre voltam képes). Mivel egész héten fagy volt, ezt háromszor megcsináltam hétközben, remélve, hogy így a felkarommal is történik valami. Persze tisztában vagyok vele, hogy semmit, de semmit nem nyom a latba ez a tíz perc, de képzeletem szerint a lelkiismeretem vállon veregetett utána, és nekem ez elég volt az üdvösséghez.
Amikor az élet írja a futónaplót…
Rettenetesen utálom a mozgás minden formáját, és ez már így is marad. Tény azonban, hogy mindig van rosszabb, és a kinti sportoknál csak a bentieket viselem rosszabbul. Előnye pontosan ugyanaz, mint a hátránya: nem fúj a pofámba a szél. Ennek megfelelően lehetek bármennyire kitikkadva, nem történik semmi, nincs igazán friss levegő, csak várom a végét. Kint legalább változatos a táj, és még kellemes szellő vagy Brontë-féle üvöltő szél is kísér utamon.
Benti sport ide vagy oda, sikerült összeszednem egy jó kis vírust, amiből két hét alatt sikerült kikeverednem, úgyhogy a hónapból három hét ki is esett futás-szempontból.
Mivel előtte sem jutottam sokáig, szinte a nulláról kellett kezdenem, bár esetemben édesmindegy, hogy nulláról állok-e neki, mert majdhogynem ugyanott vagyok, mint ha pár hét futással a hátam mögött lennék.
Visszarázódási folyamatomat felgyorsítandó, kitaláltam, hogy hagyom a fenébe a táblázatomat és inkább megpróbálkozom azzal a módszerrel, ami a főiskolán már bevált: nem az időt nézem, hanem a távot. Ennek érdekében kijelöltem egy nem túl messzi pontot, ahová el kell futni, megérinteni az ott lévő oszlopot, majd visszafutni.
Ez mindössze 1,64 kilométer, ami nyilvánvalóan nevetséges, nekem mégis kihívást jelent. Odafelé minimális lejtő, visszafelé ennek értelmében nagyjából 5%-os emelkedő, ami bőven elég ahhoz, hogy érezzem, hogy élek – magyarán azt, hogy fáj.
Ezt a távot 14 perc 38 másodperc alatt voltam képes teljesíteni. Ér röhögni, számomra is rettenet. Mint már kiderült, soha nem voltam jó futó, nincs meg hozzá a testalkatom, de fénykoromban ennyit még én is lefutottam tíz perc alatt (ami tudom, hogy szintén szánalmas eredmény, de csak jobb, lássuk be!) Azért a jegyzőkönyvbe vegyük fel azt a nem elhanyagolható tényt, hogy képes voltam egyben lefutni ezt az időt!
A siralmas időhöz hozzátartozik, hogy visszafelé már komoly erőfeszítést kellett tennem, hogy elfussak a gyalog járó postás mellett, és csak azon drukkoltam, hogy kelljen valahova bedobnia levelet, hiszen ezáltal is nyerhetek pár másodpercet.
A rémesen gyenge futás ellenére már este éreztem az izomlázat, nem is beszélve a másnapról, de apukám szerint az izomlázra rá kell dolgozni és elmúlik. Kimentem hát másnap is, amikor is egy 14:44-es időt hoztam össze, harmadnap pedig már annyira fájt mindenem, hogy 15:01 lett az időm.
Csütörtökre úgy éreztem, hogy talán máshogy működöm, mert ahelyett, hogy múlna az izomláz, lassan lábra sem tudok állni. A hét további részét tehát a pihenésnek szentelem, és egyelőre úgy érzem, hogy hatékonyabb, mint a ráfutás.
Mindjárt itt a március, és ez még az angliai időjárási viszonyok között is számít valamicskét, úgyhogy remélhetőleg elkerülnek a fagyok, a mormotával és a medvével együtt én is ,,felébredek”, és az időmön is tudok javítani.
Ha látványosan jobb lesz a futóidőm, akkor a távon is növelhetek, mert miért is ne készülhetne vak hittel az ember a május eleji birminghami 10 km-es futásra? De hogy tulajdonképpen miért is gondolom, hogy le tudom futni, és hogy vágyom-e rá egyáltalán az már egy másik kérdés.
Mindenesetre a február így vagy úgy pipa, márciusban pedig majd lesz, ahogy lesz, de igyekezni fogok!
Nyitókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix
