Van valami nyugtalanító abban, ahogy a mesterséges intelligencia lassan beszivárog az életünk legintimebb részeibe, a párkapcsolatainkba is. Amikor bemutatták a Her című filmet, a történet még távoli sci-finek tűnt: egy férfi beleszeret egy mesterséges intelligenciába, amely tökéletesen reagál a lelke rezdüléseire.
Ma már nem tűnik ilyen távolinak, hogy robottal éljünk párkapcsolatban. Sőt, egyre több jel mutat arra, hogy valójában épp ezen az úton járunk. A különbség csak annyi, hogy most nem a mozivásznon figyeljük, hanem a saját telefonjaink kijelzőjén.
Az MI mindig ráér
Az emberek nem azért kötődnek az MI-hez, mert elhitték, hogy érző lény. Hanem azért, mert a világ egyre kevesebb valódi figyelmet ad, a technológia pedig készségesen pótolja a hiányt. Egy MI mindig időben válaszol, sosem fáradt, sosem ingerült, sosem mondja azt, hogy „most nincs kedvem ehhez”. Megértőbbnek tűnik, mint a párunk, támogatóbbnak, mint néhány barátunk, és sokkal következetesebb, mint mi magunk. Az emberek egy része nem a gépbe szeret bele, hanem abba az érzésbe, hogy végre valaki igazán jelen van. Még ha ez a „valaki” nem is létezik.
A figyelem új pótléka
Ez persze egyszerre lenyűgöző és riasztó. Lenyűgöző, mert rámutat, milyen hihetetlen gyorsasággal fejlődik a technológia. Riasztó, mert kimondatlanul is arról árulkodik, milyen törékennyé váltak az emberi kapcsolataink és a párkapcsolataink. A magány ma már nem elszigetelt jelenség, hanem generációs tapasztalat. A közösségek széthullottak, az intimitás helyét gyakran digitális párbeszédek veszik át a párkapcsolatokban, és egyre több embernek egyszerűbb elmerülni egy MI által teremtett biztonságos térben, mint kockáztatni egy valódi kapcsolat sérülékenységét.
Magány a kijelző mögött
A Her története nem azért volt ijesztő, mert egy férfi beleszeretett egy gépbe. Hanem azért, mert megmutatta, milyen könnyű elhinni a tökéletesen megértett közelséget, ha a valóságban már nem találjuk meg. A film világa nem a mesterséges intelligenciáról szól, hanem rólunk: arról a társadalomról, amely lassan elszokik a konfliktusoktól, a türelemtől, az egymásra figyeléstől. Amely elfordul, ha nehéz beszélgetés jönne, de órákig tud chatelni egy algoritmussal, mert az sosem kér vissza semmit.
A Her már nem sci-fi
A kérdés már nem az, hogy elérjük-e a Her (A nő) világát. Az a kérdés, hogy mikor vesszük észre, hogy már benne élünk és bekúszott a párkapcsolati életünkbe is. Az MI nem szeret, nem vágyik, nem remél, de mégis képes érzelmeket kiváltani, mert az emberi agy kapcsolódni akar, bármi áron. És ha nem talál elég biztonságot a valódi kapcsolatokban, megtalálja a virtuálisakban. Ez nem technológiai hiba. Ez társadalmi tükör. Lehet félni ettől, lehet izgalmasnak látni, de felelősség nélkül nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mert ha továbbra is egy MI-től reméljük azt az odafigyelést, amit egymástól nem kapunk meg, akkor előbb-utóbb nem az lesz a furcsa, hogy egy programhoz kötődünk. Hanem az, hogy miért nem egymáshoz.