Minden családban van egy csendes szereposztás. Van, aki szerethető, van, aki erős, van, aki mindent kibír, és van, aki „problémás”. A fekete bárány. A gyerek, akire mindig több figyelem jut, de nem szeretetből, hanem hibakeresésből.
Ő az, akinek „megint gondja van az iskolában”. Aki „túlságosan érzékeny”. Aki „miattunk járunk pszichológushoz”. Aki „rombolja a békét”. A családterápia mégis mást mutat: előfordulhat, hogy nem a gyermek a gyenge pont, hanem ő az, aki hordozza a kimondatlan feszültséget. A tünethordozó. A kijelölt beteg.
Ha egy gyerek viselkedik, az gyakran beszél helyettünk
Egy gyermek viselkedése nem légüres térben születik. Sokszor az ő tünete mondja ki azt, amit a felnőttek nem mernek. Ha a szülők között kimondatlan harc van, gyakran a gyerek kezd el dühöngeni helyettük. Ha egy családban fojtott szorongás uralkodik, a gyerek lehet az, aki ezt testi tünetekben jeleníti meg. Ha a szeretet feltételes, ha a csend túl hangos, valaki előbb-utóbb jelezni fog – és sokszor ez a jelzés lázadó viselkedés formájában érkezik.
Könnyű valakit hibáztatni – nehezebb tükröt tartani
Amikor egy családban mindenki egy felé mutogat, sokszor éppen ott válik láthatóvá a törésvonal. A „rossz gyerek” szerepe fenntartja az egyensúlyt: ha valaki viszi a bajt, akkor a többieknek nem kell szembenézniük a saját részvételükkel. A rendszer működik tovább, még ha fájdalmas áron is. Egyszerűbb egy személyt kezelni, mint kinyitni azt, ami tényleg sérül: elfojtott veszekedéseket, szeretetlenséget, régi sebeket, családi örökségeket. A kijelölt beteg gyakran az, aki a legtöbbet érzi. Aki túl sok rezdülést fog fel. Akinek a teste vagy viselkedése jelzi, amit mások nem tudnak megfogalmazni.
A változás ott kezdődik, ahol a hibáztatás véget ér
A gyógyulás ritkán születik abból, ha valakit folyton „meg akarunk javítani”. A família akkor indul el a fejlődés felé, amikor már nem egy emberre pakolják az összes terhet. Amikor felismerik, hogy mindenkinek része van a történetben, és mindenkinek joga van gyógyulni. Nem biztos, hogy a gyerek „rossz”. Lehet, hogy ő az egyetlen, aki igazat mond – anélkül, hogy szavakba tudná önteni. A valódi kérdés tehát nem az, hogy miért vele van a baj, hanem hogy kinek a fájdalma szól belőle.