A társadalomban élő „túl öreg ahhoz, hogy anyává válj” narratíva sok nő életét befolyásolja. Sokszor még akkor is, ha a biológiai realitásoknál jóval szigorúbb korlátokat feltételeznek.
A kérdés sok nő fejében megfogalmazódik, gyakran nem belső bizonytalanságból, hanem a környezet elvárásai miatt. Mintha létezne egy láthatatlan határvonal, amelyen túl az anyaság már „későinek” számít. Pedig a valóság ennél jóval árnyaltabb, és sokkal emberibb.
Társadalmi elvárások vs. egyéni döntések
Harminchat évesen anyává válni ma már nem kivétel, hanem egyre gyakoribb élethelyzet. Nem azért, mert a nők „halogatnak”, hanem mert az életük összetettebb lett. Tanulás, karrier, önismeret, párkapcsolati tapasztalatok, mind-mind időt igényelnek. Sokan ebben az életszakaszban jutnak el oda, hogy nemcsak szeretnének gyereket, hanem valóban készen is állnak rá.
Miért nincs ideális életkor az anyasághoz?
Ebben a korban a szülővé válás gyakran tudatosabb. A nők jobban ismerik a saját határaikat, bátrabban kérnek segítséget, és reálisabb elvárásaik vannak önmagukkal szemben is. Kevesebb a megfelelési kényszer, több az elfogadás. Nem tökéletesnek készülnek, hanem jelenlévőnek. A „túl öreg” narratíva sokszor félelmekre épül, miközben elfelejti hangsúlyozni, hogy az anyaság nem kizárólag biológiai kérdés. Lelki stabilitás, érzelmi érettség, biztonságos közeg, ezek legalább olyan fontosak, mint az életkor. És ezek gyakran éppen a harmincas évek második felére érnek be.
Fontos kimondani azt is: nincs univerzális forgatókönyv. Van, aki húszévesen érzi magát készen, és van, aki harminchat évesen. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Az anyaság nem attól válik „időben érkezővé”, hogy megfelel egy külső elvárásnak, hanem attól, hogy belül megszületik a döntés. Harminchat évesen anya lenni nem késés. Hanem egy olyan kezdet, amely mögött már ott van az élet tapasztalata, az önazonosság, és az a fajta érzelmi jelenlét, amelyre egy gyereknek a legnagyobb szüksége van.