Néha úgy érzem, mintha a modern szülők egy kollektív, ki nem mondott szerződést írtak volna alá: mindig legyünk elérhetőek, legyünk türelmesek, legyünk fejlesztő, támogató, empatikus, állandóan jelen lévő, önfeláldozó figurák. A gyerek boldogsága pedig nem egyszerűen cél lett, hanem egy kényszerítő erő, amely minden más fölé írja magát: a pihenést, a határokat, a saját életünket, sőt néha még a józan észt is.
Valahol útközben átcsúsztunk abba, hogy nem társai vagyunk a gyerekeinknek, hanem kiszolgálói. Rabszolgái egy olyan elvárásrendszernek, amit részben a társadalom, részben a szakirodalom, részben a közösségi média, legfőképp pedig mi magunk teremtettünk. És közben senki sem meri kimondani: ez hosszú távon senkinek sem jó. A szülők kiégnek, a gyerekek pedig nem tanulják meg, hogy a világ nem körülöttük forog.
A két generáció közti törésvonal
Hogyan jutottunk idáig? Talán azzal kezdődött, hogy a szülők generációi között óriási törés keletkezett. A mi szüleink még a „majd felnő és megtanulja” elvvel dolgoztak, mi viszont az „egy rossz mozdulattal tönkretehetem a lelkét” korszakában nevelünk. A túlinformáltság, a rengeteg pszichológiai tartalom, a szakértők végtelen tanácsai olyan bűntudatos szülői réteget termeltek ki, amely képtelen elviselni, ha a gyereke egy percig is frusztrált. Ezért inkább mindent elébe teszünk, elsimítjuk a konfliktusokat, megoldjuk helyette a problémákat. A határok lassan elmosódnak, a csemete pedig megtanulja: ő a központ. Nem gonoszságból, hanem mert mi ezt tanítjuk neki, szeretetből. Csakhogy ez a szeretet hosszú távon több kárt okoz, mint hasznot.
A gyerekkor projekt lett
A másik ok a teljesítménykényszer. A gyerekkor ma már nem játék, hanem projekt. A gyereknek legyen sportja, zenéje, fejlesztése, különórája, angolja, úszása, logopédiája. A szülő pedig legyen sofőr, koordinátor, mentor, menedzser. És amikor azt hisszük, hogy azért csináljuk, mert a gyereknek jó, valójában gyakran azért tesszük, mert félünk: lemarad. Félünk, hogy más szülők jobban csinálják. Félünk, hogy nem lesz elég jó. A félelem rabszolgává tesz, és közben észre sem vesszük, hogy a gyerek gyerekkora, a mi életünk és a családi dinamika szépen lassan kisiklik.
A bűntudat, amely mindent felülír
A legnagyobb probléma mégis a bűntudat. A modern szülő már nem csak akkor érez bűntudatot, ha hibázik, akkor is, ha nemet mond. Akkor is, ha fáradt. Akkor is, ha szüksége van húsz percre egyedül. A bűntudat annyira beépült, hogy már reflexből szolgálunk ki minden igényt: „nehogy rossz emlék maradjon benne”. Ez azonban épp az ellenkező hatást éri el. A gyerek nem tanul meg várni, alkalmazkodni, kudarcot kezelni, nemet hallani. A szülő pedig egyre kimerültebb, miközben azt mondogatja magának: „még egy kicsit, még ezt is, csak ma”. De a „csak ma” egy hosszú és fenntarthatatlan szülői korszak kezdete.
A kiút: visszavett szerepek és valódi határok
Kitörni ebből nem könnyű, mert a rendszer kívülről is fenntartja magát. De mégis lehetséges, ha merünk visszalépni. Merünk kimondani egy egyszerű, de felszabadító mondatot: nem kell tökéletes szülőnek lenni, csak elég jónak. A gyerekeknek határokra van szükségük, nem túlkiszolgálásra. A frusztráció nem trauma, hanem életleckék sora. A szülőnek pedig joga van a saját időhöz, saját igényekhez, saját élethez. Sőt: ettől lesz jobb szülő. Mert a kiegyensúlyozott felnőtt stabilitást ad, a kiégett pedig kiszámíthatatlanságot.
A jó szülő új definíciója
A változás ott kezdődik, hogy újradefiniáljuk, mit jelent a „jó szülő”. A jó szülő az, aki szeret, aki jelen van, de nem old meg mindent. Aki támogat, de nem szolgál ki. Aki meghallgat, de nem ugrik minden kérésre. Aki megtanítja a gyerekének, hogy a világ nem omlik össze attól, ha nem azonnal kap meg mindent. És hogy az embereknek – köztük a szüleinek is – vannak határai, szabályai, jogai. Ez nem önzés, hanem egészséges kapcsolat.
A gyerekeink rabszolgái akkor leszünk, ha hagyjuk, hogy a szeretet félelemmé torzuljon. És akkor szabadulunk ki, ha megtanuljuk: a szülőség nem az önfeladásról szól, hanem a kapcsolat minőségéről. A határok pedig nem elválasztanak, hanem megtartanak, minket is, őket is.