Olyan világban élünk, ahol sok az álnok ember. Harcok dúlnak népek között, de még sokszor bennünk is azért, hogy megvívjuk a saját vitáinkat önmagunkkal, a környezetünkkel. Ebbe a világba kell belevezetni a gyermekeinket és felvértezni őket olyan ismeretekkel, szupererővel, amelyek alkalmassá teszik őket az önálló életre. Csak egy szuperanya képes erre?
Szuperanya vagy önfeláldozó?
A szuperanyaság rendkívül becsületre méltó hozzáállás, de tapasztalataim szerint az anya életének szinte teljes feladásával jár. Nem gondolom, hogy egy anya attól jó, ha önmagát teljesen félreteszi és kiszorítja a saját életéből, mert csak a gyermekeinek él. Az előzőekben említettem, hogy számomra a legszuperebb édesanyát kaptam a sorstól, de amikor már én is felnőttkorba léptem, akkor jöttem rá, hogy anyukám a mi életünket élte, és nem a magáét. A sors fintora, hogy amikor rádöbbent arra, mennyi mindenről lemondott – leginkább a saját szabadságáról, önmegvalósításról – addigra odafentről hívták.
Persze, a gyerekek gondozásra, törődésre, szeretetre vágyó kicsi lények, akik ránk vannak utalva. Ugyanakkor egy gyermek akkor boldog, ha a szülei – kiélezve a sztorit a nőre -, ha az anya is ugyanúgy boldog. Az önmagunk feladása veszteség. Nemcsak nekünk, de a gyerekeknek is. Az anyaság életre szóló hivatás, amely akkor sem szűnik meg, ha a gyerekek kirepülnek a szárnyaink alól, de ebben az élethosszig tartó feladatban nem szabad elfelejtenünk magunkat sem. Egy gyerek sem követeli ezt az édesanyjától, és anyaként sem szabad lemondani önmagunkról.