Könnyű utálni az influenszereket. Túl sok termék, tökéletesre szerkesztett arcok és otthonok, méregdrága utazások, szponzorált tartalmak, amelyek néha alig különböztethetők meg egy őszinte ajánlástól.
Miközben egyre többen küzdenek a megélhetéssel, különösen irritáló lehet végignézni, ahogy valaki egyetlen Instagram-poszttal annyit keres, amennyit más egy hónap vagy akár egy év alatt. De biztos, hogy valóban az influenszerekre kellene haragudnunk?
Az influenszerkultúrát rengeteg jogos kritika éri. Támogatja a túlfogyasztást, irreális szépségideálokat közvetíthet, látványosan mutogatja a gazdagságot, és egyre nehezebbé teszi annak megállapítását, hol ér véget valakinek a magánélete, és hol kezdődik a reklám. Mégis van valami érdekes abban, ahogyan az influenszerekről beszélünk – különösen akkor, ha az influenszer történetesen nő.
Miért lett ennyire menő utálni az influenszereket?
Az influenszerekkel szembeni ellenérzés már régen nem néhány gúnyos kommentre korlátozódik. Az elmúlt időszakban szinte kulturálisan elfogadott állásponttá vált, hogy ők tehetnek mindenről: a túlturizmusról, a fogyasztási őrületről, a szépségideálokról vagy éppen arról, hogy mindenki ugyanazokat a helyeket akarja lefotózni. Erre válaszul egyre többször jelenik meg egy másik állítás is: az influenszerek gyűlölete valójában a nőgyűlölet társadalmilag elfogadható formájává vált. Ez elsőre talán túlzásnak tűnik. Az influenszerek ugyanis nyilvánvalóan nem alkotnak elnyomott társadalmi csoportot. Mindenféle korú, nemű és társadalmi hátterű emberből lehet tartalomgyártó. Csakhogy amikor azt mondjuk, „influenszer”, a legtöbb ember fejében még mindig egy nagyon konkrét kép jelenik meg: egy fiatal, vonzó nő, aki szereti a divatot és a szépségápolást, szelfizik, beszél a kamerába és közben megpróbál eladni nekünk valamit. És érdekes módon pontosan azokkal a tulajdonságokkal vádoljuk, amelyekkel a nőket évszázadokon át előszeretettel bélyegezték meg: hiú, felszínes, anyagias és túlságosan vágyik a figyelemre.
A figyelemből mindig is lehetett pénzt csinálni
Az influenszerek nem találták fel a figyelem gazdaságát. A hírességek évtizedek óta pénzzé teszik a nevüket, az arcukat és a közönségük érdeklődését. George Clooney hosszú évek óta reklámoz kávét, David Beckham világmárkák kampányaiban szerepel, a legismertebb sportolók, színészek és podcasterek pedig rendszeresen népszerűsítenek különböző termékeket. Mégsem gondoljuk automatikusan azt egy férfi színészről vagy sportolóról, hogy teljes létezése értéktelen azért, mert pénzt kap egy reklámért. Egy női influenszernél azonban sokszor maga a pénzkereseti forma válik személyiségjeggyé: nem egyszerűen reklámoz valamit, hanem „eladta magát”, „felszínes”, „semmiből él”. Pedig tulajdonképpen ugyanaz történik: valaki a rá irányuló figyelmet alakítja bevétellé.
A közösségi média olyan lehetőséget adott a nőknek, ami korábban nem létezett
Van azonban egy fontos különbség. A közösségi média lehetővé tette, hogy nők intézményi jóváhagyás nélkül építsenek hatalmas közönséget és vállalkozást. Ráadásul sokan pontosan azokból a témákból csináltak üzletet, amelyek miatt a nőket korábban gyakran kinevették vagy felszínesnek tartották: divatból, sminkből, lakberendezésből, főzésből, párkapcsolatokból vagy anyaságból. Nem kellett arra várniuk, hogy egy magazin, televízió, kiadó vagy más hagyományos kapuőr eldöntse, érdemesek-e a figyelemre. Fogtak egy telefont, elkezdtek tartalmat készíteni, közönséget építettek, majd üzletet csináltak belőle. Ettől természetesen még nem lesz automatikusan értékes vagy etikailag kifogástalan minden influenszervállalkozás. De árnyaltabbá teszi azt a kérdést, miért vált ki ennyire erős indulatokat, amikor nők látványosan meggazdagodnak ebből a rendszerből.
Talán nem is rájuk haragszunk igazán
Az influenszerekkel szembeni ellenszenv mögött ugyanis egy másik, nagyon is érthető érzés is meghúzódhat: az igazságtalanságé. Amikor egyre drágább a lakhatás, a fizetések nehezen követik az árakat, és sokak számára még az egykor hétköznapinak számító anyagi biztonság is elérhetetlenné válik, egészen abszurdnak tűnhet látni, hogy valaki egyetlen reklámposzttal hatalmas összeget keres. Csakhogy a lakhatási válságra, a bérek problémájára vagy a vagyoni egyenlőtlenségekre nehéz haragudni, mert ezek összetett gazdasági és politikai folyamatok. Egy influenszer viszont, aki éppen a kamerába mutatja a több tucat ingyen kapott PR-csomagját? Sokkal könnyebb célpont.
Az influenszerek felelőssége sem tűnik el
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az iparágat ne lehetne vagy ne kellene kritizálni. A csillogó közösségi médiás életmód mögött ugyanis gyakran olyan emberek munkája áll, akik sokkal kevesebb pénzt, hatalmat és láthatóságot kapnak. Ruhagyári dolgozók készítik az influenszerek által reklámozott fast fashion darabokat, raktári alkalmazottak csomagolják a folyamatosan érkező termékeket, háztartási alkalmazottak segíthetnek fenntartani az Instagramon hibátlannak látszó otthonokat, mások pedig a gyerekekről gondoskodnak, miközben a tartalomgyártó az „erőfeszítés nélküli” hétköznapjait mutatja. Ez az influenszerkultúra egyik legfontosabb ellentmondása. Nehéz ugyanis a nőkkel szembeni igazságtalanságra hivatkozni kizárólag akkor, amikor egy sikeres influenszert ér támadás, miközben figyelmen kívül hagyjuk azokat a nőket, akik jóval kevésbé előnyös helyzetben dolgoznak azért, hogy ez az életmód egyáltalán lehetséges legyen.
Nem minden influenszerkritika nőgyűlölet – de a nőgyűlölet könnyen elbújhat benne
Az influenszerek kritikája tehát önmagában nem nőgyűlölet. A túlfogyasztás, a rejtett reklámok, az irreális szépségideálok, a kiváltságok látványos mutogatása és a társadalmi egyenlőtlenségek mind teljesen legitim témák. A kérdés inkább az, hogy kit és hogyan kritizálunk. Ha ugyanazt természetes üzleti döntésnek tartjuk egy férfi színésznél vagy sportolónál, amit egy fiatal nő esetében sekélyességként és erkölcsi hibaként kezelünk, akkor már érdemes megvizsgálni, valóban csak az influenszerkultúrával van-e problémánk. Lehet, hogy az influenszerek nem a probléma gyökerei, hanem egy sokkal nagyobb rendszer leglátványosabb szereplői. És miközben rendkívül könnyű haragudni arra a nőre, aki a telefonja előtt kibontja a századik PR-csomagot, sokkal nehezebb szembenézni azzal a gazdasági és kulturális rendszerrel, amely ezt az egészet létrehozta.
Borítókép forrása: Midjourney