A Beatles történetét már számtalanszor feldolgozták, mégis ritkán került igazán közel ahhoz, milyen volt belülről megélni ezt az egészet. Sam Mendes új projektje nem egy újabb klasszikus zenés életrajz, hanem egy merész kísérlet: ugyanazt a legendát négy külön nézőpontból, négy külön filmben meséli el.
Kevés zenekar létezik, amelynek története egyszerre ennyire közismert és mégis kimeríthetetlen. A Beatlesről könyvtárnyi irodalom, dokumentumfilmek, játékfilmek és legendák születtek, mégis ritkán érezzük azt, hogy valóban közel kerülünk az egyes tagok belső világához. Sam Mendes most pontosan erre tesz kísérletet: nem egy, hanem négy egymással összefonódó nagyjátékfilmen keresztül meséli el a Beatles történetét.
A koncepció egyszerűnek tűnik, mégis radikális: mind a négy film egy-egy zenekari tag szemszögéből bontja ki ugyanazt az időszakot. Nem lineáris zenetörténeti összefoglalót kapunk, hanem párhuzamos emberi sorsokat, amelyek ugyanabban a zenekarban, ugyanazokban a pillanatokban, mégis teljesen eltérő érzelmi és pszichológiai térben zajlanak.
Négy történet, egy legenda
A projekt abból az alapfelismerésből indul ki, hogy a Beatles története „túl nagy egyetlen filmhez”. A világsiker, az alkotói rivalizálás, a barátságok lassú eróziója és az identitáskeresés mind másként jelent meg John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr életében. Mendes filmjei nem választják szét ezeket a szálakat, hanem egymás mellé helyezik őket: ugyanaz az esemény más hangsúllyal, más érzelmi töltettel tér vissza a különböző részekben. Ez a megoldás nemcsak narratív játék, hanem tudatos állásfoglalás is: a Beatles nem egy homogén egység volt, hanem négy markáns személyiség kényszerű szövetsége, akiknek tehetsége éppen az eltérésekből táplálkozott.
A szereposztás mint generációs tükör
A filmek szereplőválogatása önmagában is erős üzenetet hordoz. Paul Mescal Paul McCartney szerepében, Harris Dickinson John Lennonként, Barry Keoghan Ringo Starr megformálójaként, valamint Joseph Quinn George Harrisonként nem pusztán hasonlóságuk miatt érdekesek. Mindannyian olyan színészek, akik érzékenyen bánnak a belső feszültségekkel, a kimondatlan traumákkal és az identitás töréspontjaival. Ez különösen fontos egy olyan történetnél, amelyben a kreatív zsenialitás és az érzelmi elszigeteltség kéz a kézben jár. A Beatles tagjai egyszerre voltak fiatal fiúk és kulturális ikonok, barátok és versenytársak, felszabadító erők és egymás legnagyobb korlátai.
Nem nosztalgia, hanem újraértelmezés
Mendes vállaltan nem nosztalgiafilmet készít. A cél nem a legendák fényezése vagy a slágerek kronologikus felsorolása, hanem annak bemutatása, hogyan hat a hirtelen jött világhírnév az emberi kapcsolatokra, az önképre és az alkotói szabadságra. A Beatles ebben az olvasatban nem érinthetetlen mítosz, hanem esendő, gyakran bizonytalan emberek története, akik túl gyorsan nőttek túl saját életük keretein. A filmek vizuális világa is ezt az ívet követi majd: a korai évek energikus, nyers hangulatától a későbbi, elmélyültebb, pszichedelikusabb korszakig.
Miért fontos ez most?
Egy olyan korban, amikor az életrajz műfaja gyakran sablonossá válik, a négyfilm-struktúra valódi kockázatot vállal. Mendes nem egy „végső igazságot” ígér a Beatlesről, hanem négy részleges, szubjektív igazságot, és éppen ettől válik hitelessé. A projekt egyszerre szól a zenetörténet egyik legnagyobb fejezetéről és arról az örök kérdésről, hogy lehet-e együtt maradni akkor is, amikor mindenki máshová tart. A Beatles történetét már sokszor elmesélték. De talán most először nem azt kérdezzük majd, mi történt, hanem azt: kivel hogyan történt meg ugyanaz a legenda.
Forrás: Vogue / Képek: Getty