Gyermekkorban nemcsak a testi szükségletek (élelem, menedék, fizikai gondoskodás) azonnali érdemelnek azonnali figyelmet érdemelnek, hanem az érzelmi világ is. Ha ezek nem teljesülnek, az tulajdonságaikban is megmutatkozik és viszik magukkal teherként felnőttként is.
Amikor ez utóbbiak huzamosan nem kapnak választ vagy figyelmet, önmagukban nem feltétlenül válnak látványos traumává, de felnőttként mégis olyan viselkedésmintákat, tulajdonságokat eredményeznek, amelyek tartósan rányomhatják bélyegüket az életünkre. Az alábbiakban hét olyan jellemzőt gyűjtöttem össze, amelyek gyakran felbukkannak azoknál, akik érzelmileg elhanyagolt gyermekkorból indultak.
1. Düh vagy csalódottság, ha mások „nem látják meg”, amit fontosnak tartasz
Azok, akik gyerekként nem kaptak figyelmet a legapróbb teljesítményeikért, gyakran felnőttként is érzik: „Ha most sem veszik észre, akkor nem számítok”. Ha például változtatnak a frizurájukon, előléptetést kapnak, mégsem érkezik visszajelzés – ez bennük nem pusztán udvariatlanság, hanem újra meg újra felidézett régi minta: az érzés, hogy „nem vagyok fontos”.
2. A kirekesztettség érzése, mintha mindig kívül állnál
Gyerekként „nem odavalónak” lenni, kimaradni beszélgetésekből, családi programokból, közös pillanatokból, sokakat úgy nevel fel, hogy felnőttként is „másodrendűként” érzik magukat. Az együttlétet, közösséget gyakran kíséri belső távolság, a kérdés: „Miért nem engem hívnak?” vagy „Miért nem engem látják?”. Ez a tulajdonság képes alaposan megrontani a baráti és párkapcsolati dinamikákat is.
3. Hajlam arra, hogy „megmentőként” viselkedj
Ha gyerekként az volt az érzésünk, hogy nekünk kell „helyrehozni”, gondoskodni, segíteni, mert a szülő vagy más fontos személy nem tudott, akkor felnőttként automatikusan kerülhetünk abba a szerepbe, hogy ez a tulajdonság érvényesül. Ez a viselkedés részben arról szólhat, hogy értékesnek érezzük magunkat, ha használhatunk valakit vagy segíthetünk, ugyanakkor ez a minta kockázatos: túlterhelő, egyoldalú kapcsolódásokat eredményezhet.
4. Folyamatos összehasonlítás – „Nem elég jó vagyok” érzés
Az érzelmi elhanyagolás gyakran társul azzal, hogy a gyermek nem kapott megerősítést, visszajelzést arról, mi az, amiben jó. Így felnőttként olyan lehet a belső hang, amely folyamatosan azt sulykolja: „Ha más jobb nála, akkor én kevés vagyok.” A hasonlítgatás, a „miért nem olyan vagyok, mint ők?” gondolatok gyakran jelen vannak, és aláássák az önbecsülést.
5. Az érzés, hogy „nem hallgatnak meg” – és ezzel együtt az, hogy te magad sem hallgatod meg magad
Gyermekként, ha a gondolataink, érzéseink rendre figyelmen kívül maradtak („Nem számít”, „Csak csöndben legyél jó”), akkor felnőttként könnyen kialakul az a tulajdonság, hogy ha beszélünk is – nem igazán vagyunk „hallhatók”. Lehet, hogy elmondjuk, de belül azt gondoljuk: „Úgysem értik meg.” Idővel ez a saját magunk felé való tompultságban is megjelenik: nem kérdezzük meg magunktól, mit érzek, mit akarok.
6. Hajlam arra, hogy túlmagyarázd magad vagy mentegetőzz a saját érzéseid miatt
Aki gyerekként azt tanulta, hogy az érzések „rosszak”, „feleslegesek”, vagy „zavaróak” – gyakran felnőttként is úgy érzi, hogy ha kifejezi magát, akkor magyarázkodnia kell. „Tudom, hogy túlérzékeny vagyok, de…” – kezdődhetnek így a mondatok. Ez a túlmagyarázás kimerítő, mert állandó figyelmet igényel másoktól, és azt jelzi: a belső világ nem hiszi el, hogy az érzései jogosak.
7. Táplálkozási vagy szerhasználati problémák – kompenzációként
Az érzelmileg elhanyagolt háttér azzal a tulajdonsággal is járhat, hogy a hiányzó érzelmi „megtáplálást” valamilyen pótszerrel próbáljuk helyettesíteni: ez lehet túlzásba vitt evés, élelmiszerhez való ragaszkodás, vagy éppen alkohol-, droghasználat mint menekülés vagy érzéscsillapítás. Ezek a viselkedések nem csupán önpusztítóak, hanem azt is üzenik: „Valami hiányzik, és én megpróbálom betölteni”.
