Carrie és Aidan újraírják a megbocsátás szabályait, de jó ez nekünk? Az And Just Like That… újabb szériája a megcsalás pszichológiájára is rámutat.
Vannak sorozatjelenetek, amelyek nemcsak a karakterekről szólnak, hanem arról is, hogyan gondolkodunk kapcsolati határokról, bűnről, lojalitásról. Az And Just Like That… 3. évadának 6. epizódja pontosan ilyen.
Aidan megcsalásról vall – méghozzá nem Carrie-vel szemben, hanem az őt korábban elhagyó exével, Cathy-vel kapcsolatban. Carrie reakciója pedig… nos, meglepően megengedő. Nem vihar, nem összeomlás, nem fájdalom – hanem megértés. És ezt a sorozat is úgy tálalja, mintha ez lenne az érett, korszerű válasz: “megértem, hogy megtörtént.”
De vajon tényleg ez a fejlődés? Vagy csak fáradt elfogadás?
Az érettség látszata mögött
Elsőre szimpatikus ez a reakció. Carrie nem dramatizál, nem ront ajtóstul a konfliktusba. Ehelyett egy emberi hibára adott emberi választ ad. Legalábbis látszólag. De ha egy kicsit mélyebbre ásunk, felmerül a kérdés: tényleg az empátia vezérli, vagy csak arról van szó, hogy belefáradt a harcba?
Carrie mindig is az a nő volt, aki a szerelmet az élete középpontjába helyezte, néha a saját határai kárára is. Ha Aidan most bevallja, hogy egyszer „visszacsúszott” egy másik nő ágyába, és Carrie erre azt mondja: „megértem” – vajon ez belső bölcsesség, vagy csak a megcsalás rezignált beletörődése? Egy újfajta romantikus mártírság?
A sorozat türelmesebb, mint a valóság
A Sex and the City spin-offja egyébként is próbál modernek lenni: nyitott kapcsolatok, identitásváltás, újrakezdések. Aidan „elbotlása” ennek a törekvésnek újabb állomása. A forgatókönyvírók mintha azt akarnák mondani: néha a megcsalás nem tragédia, hanem csak egy hibás döntés, amit túl lehet élni.
És igazuk is van – bizonyos keretek között. Esther Perel párkapcsolati szakértő például régóta állítja: a megcsalás nem feltétlenül kapcsolatgyilkos. De Perel egy dologra mindig figyelmeztet: a megbocsátás nem mehet az önértékelés rovására. Márpedig Carrie története gyakran mutatja azt, hogy ő inkább lenyel, mint kiáll magáért.
Mit üzen ez nekünk?
A sorozat nézői, főként a nők, akik a húszas-harmincas éveikben Carrie-vel együtt nőttek fel, most azt látják, hogy felnőttként már nem dől össze a világ egy hiba miatt. Ez lehet megnyugtató, de veszélyes is. Mert miközben a kibékülés narratívája dominál, a határok kijelölése, az önvédelem és az egészséges düh teljesen háttérbe szorul.
Nem a megbocsátással van a baj. Hanem azzal, ha a megbocsátás válik az egyetlen lehetőséggé. Ha nincs valódi következmény, ha a másik fél semmit nem tanul, ha a történet végén nem erősebbek, csak csendesebbek leszünk.
A nagy kérdés
Lehet, hogy Carrie fejlődött. Lehet, hogy Aidan tényleg megbánta. Lehet, hogy a közös jövő fontosabb számukra, mint egy múltbéli botlás. De az is lehet, hogy csak ismételnek egy régi mintát – azt, amiben a nő megért, alkalmazkodik, és újra és újra beengedi azt, aki egyszer már megtört valamit.
És ezzel mindannyian találkoztunk már. Nem a képernyőn – hanem a saját életünkben.
