A harmincas generáció úgy nőtt fel, hogy a biztonság ígérete közben fokozatosan eltűnt a talaj a lába alól. Ez a csendes bizonytalanság mára kollektív szorongássá nőtte ki magát, de vajon lehet-e ebből kiutat találni?
A harmincas éveikben járók generációja sokféle címkét kapott az elmúlt évtizedben: ők a későn érők, a kiégett fiatal felnőttek, az önsegítő könyvek célcsoportja, az Y-generáció, akik folyton keresnek valamit – önmagukat, a helyüket, az értelmet. De talán a legpontosabb jelző mégis ez: a szorongó nemzedék.
A szorongás ma már nem valami kivételes vagy ritka állapot. A legtöbb harmincas körül élő ember életének szerves része lett. Csendben, lopva kúszott be a mindennapokba, aztán ott is maradt – reggeli kávé mellett, döntési helyzetekben, éjszakai gondolatok formájában. Nehezen alszunk el, túl sokat agyalunk, túl keveset pihenünk. Folyamatosan készenlétben vagyunk, és közben nem értjük, miért nem vagyunk nyugodtabbak – hiszen látszólag minden rendben van.
Csakhogy ez a generáció már nem egy „rendben lévő” világban nőtt fel.
Mire felnőttek lettünk, kiderült, hogy a régi biztosítékok nem működnek. Hogy a jól tanulás nem garantál jó állást. Hogy a diploma nem jelent biztos jövőt. Hogy a lakásvásárlás, családalapítás, anyagi stabilitás csak a kiváltságosoknak elérhető. Hogy a rendszer, amit ígértek nekünk, recseg-ropog, és nincs benne hely mindenkinek. Egyik napról a másikra változtak a szabályok – és nekünk alkalmazkodnunk kellett, újra és újra.
A harmincas éveinkre már mind átéltünk legalább egy világjárványt, több gazdasági válságot, háborús fenyegetettséget, klímaszorongást, digitális kimerültséget és identitásválságot. Ráadásul mindezt gyakran egy olyan környezetben, ahol „minden lehetséges” – elvileg. Hiszen van internet, van szabadság, van lehetőség. Csak épp nincs kapacitás, nincs idő, és egyre gyakrabban nincs hit abban, hogy mindez tényleg működhet.
A szorongás így nemcsak belső, hanem rendszerszintű következmény lett.
A jelen kérdése pedig az, hogy mihez kezdünk ezzel a belső feszültséggel. Vajon továbbadjuk-e? Mert a szorongás – akárcsak a trauma – képes öröklődni. Nem feltétlenül genetikai úton, hanem a viselkedésmintáinkkal, a gondolkodásunkkal, azzal, ahogyan reagálunk a világra. Egy szorongó szülő – bármennyire szerető is – akaratlanul is egy állandó éberségben élő gyereket nevelhet. A gyerekek pedig nemcsak a szavainkat tanulják meg, hanem az idegrendszerünket is.
Ezért nem lehet csupán egyéni problémaként kezelni a szorongást. Mert az, amit ma normalizálunk – a folyamatos megfelelést, az állandó stresszt, a túlpörgést, a ki nem mondott félelmeket –, az lesz a következő generáció kiindulópontja. És innen indul majd az ő keresése: hogyan lehet ebből kiszállni?
Sokan közülünk már ma is próbálják megállítani ezt az örökséget. Terápiára járnak, tanulnak határokat húzni, nemet mondani, lelassulni. De mindez nem könnyű egy olyan világban, amely a teljesítményt értékeli, nem a jóllétet. A szorongás leküzdéséhez nemcsak belső munka kell, hanem társadalmi újrakeretezés is: hogyan beszélünk a pihenésről, a munkáról, a családról, a sikerről.
A szorongás nem gyengeség. Egyfajta alkalmazkodási mechanizmus, amely akkor válik bénítóvá, ha magunkra maradunk vele. De ha felismerjük, hogy nem vagyunk egyedül – sőt, hogy generációs tapasztalatot hordozunk –, akkor talán elkezdhetünk másként tekinteni rá. Nem elfojtani, hanem megérteni. Nem továbbadni, hanem átformálni.
Az igazi kérdés tehát nem az, hogy szorongunk-e. Hanem az, hogy mit kezdünk ezzel az érzéssel. Vajon leszünk-e az első olyan generáció, amely felismeri és megtöri ezt az öröklött mintát? Vagy továbbírjuk a történetet – úgy, hogy közben azt hisszük, ez az egyetlen lehetséges forgatókönyv?
A szorongás örökség, de nem sors. És talán most van itt az ideje, hogy ne csak túléljünk – hanem végre meg is érkezzünk önmagunkhoz.
Forrás: Health / Képek: Midjourney
