Vannak filmek, amelyek örökre beégnek az emlékezetünkbe – de nem a látványos akciók vagy a megható történet miatt. Hanem mert annyira bizarrak, felkavaróak vagy épp felfoghatatlanul furcsák, hogy még a stáblista után is csak nézünk magunk elé némán: „Ez… mi volt?”
Összeállításunkban olyan filmeket gyűjtöttünk össze, amelyek valamilyen formában mesterművek – de nem a klasszikus értelemben. Megdöbbentenek, elgondolkodtatnak, sőt: megráznak. De ez nem mindig jó érzés. A mozi néha tükör, néha kínzóeszköz. Ezek az alkotások pedig az utóbbi kategóriába tartoznak – zseniálisak lehetnek, de köszönjük, egyszer is elég volt. Valószínűleg egyszer is épp elég volt végignézni – mert másodszor már senki sem akarja átélni újra azt a furcsa élményt.
1. Eraserhead (1977) – David Lynch álomkísértete
Ha van, ami maga a megtestesült rémálom, az az Eraserhead. Lynch első nagyjátékfilmje olyan, mintha egy sötét, nyomasztó álomba csöppennénk, ahol nincs logika, csak érzések – és azok sem túl kellemesek. Az iszonyatos zajok, groteszk képi világ és a feszültséggel teli csendek mind azt sugallják: valami nagyon nincs rendben. A csecsemőnek nem nevezhető… valami csak hab a tortán.
Miért nem néznénk meg újra?
Mert még mindig nem tudjuk, pontosan mit láttunk – és nem is akarjuk újra megtudni.
2. A szerb film (2010) – A nézhetetlenség határán
Ez a szerb alkotás a filmtörténelem egyik legtöbbször betiltott és legmegosztóbb filmje. Egy nyugdíjas pornószínész történetét követi, aki egy utolsó nagy munkát vállal el – de az egyre betegesebb, szadista és brutális jelenetek végül egy perverz és gyomorforgató mélyrepülésbe torkollnak. Pedofíliát, nekrofíliát és más szélsőséges tabutémákat is bemutat – nem cél nélkül, de az eszközök kérdésesek.
Miért nem néznénk meg újra?
Mert egyszer is túl sok volt. Szó szerint sokkoló.
3. Tetsuo: The Iron Man (1989) – Testhorror Japánból
Ez a fekete-fehér cyberpunk őrület olyan, mintha egy drog- és fémkozmárral átitatott lázálmot néznénk végig. A főszereplő lassan fémes gépszörnnyé alakul, miközben szinte minden jelenet fájdalmas, groteszk és zajos. Shinya Tsukamoto alkotása kultikus lett, de kevesen vannak, akik valóban élvezettel tudják végignézni.
Miért nem néznénk meg újra?
Mert a vizuális agresszió és az audiovizuális káosz fizikailag is megterhelő.
4. Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) – A perverz hatalom arcai
Pier Paolo Pasolini utolsó filmje egyszerre politikai allegória és szadista borzalom. Négy fasiszta férfi fiatalokat rabol el, akiket különféle kínzásoknak, megaláztatásoknak és szexuális erőszaknak vetnek alá egy elzárt villában. Brutálisan őszinte alkotás, de éppen emiatt emészthetetlen.
Miért nem néznénk meg újra?
Mert egy ponton túl már nem gondolatébresztő, csak gyomorforgató.
5. Gummo (1997) – Az amerikai nihilista álom
Harmony Korine filmje egy amerikai kisváros dekadens, reménytelen mindennapjait mutatja be, ahol a szereplők szétesett életet élnek, morális iránytű nélkül. Nincsen hagyományos történetvezetés – csak nyers, kézikamerás jelenetek önpusztításról, erőszakról, unalomról és kilátástalanságról. Nincs célja, és éppen ez a legerősebb üzenete.
Miért nem néznénk meg újra?
Mert olyan, mint egy seb, amit jobb nem feltépni újra.