Dr. Csernus Imre a nők, a férfiak, a szülők és a függők után ismét egy nagyobb csoportot vett górcső alá. Nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy könyvet írjon arról, hogy milyenek vagyunk mi, hogy mitől magyar a magyar.
Az ötvennyolc éves pszichiáter a Viasat3 Bevállalja? című műsorában robbant be a köztudatba, köntörfalazás nélküli, nyílt kritikával megfogalmazott diagnózisai hamar fölkeltették a nézők figyelmét. Népszerűségét az addiktológiai területeken, alkohol- és drogfüggőkkel elért eredményei is tovább növelték. Elmondása szerint, kemény stílusa éppen a függőkkel való munka során alakult ki, szerinte ugyanis az életüket nem becsülőkkel nem lehet másképp beszélni. Vagyis lehet, de nem érdemes. Csernus sikeres magánpraxist üzemeltetett, több hónapos várakozás előzött meg egy-egy konzultációt. A doki ma már személyes konzultációt nem vállal, jelenleg Noszvajon működtet egy pihenőkomplexumot étteremmel, kávézóval és saját borokkal.
Magyar virtussal önmagunkról
A stílusa azonban éppen olyan szókimondó és egyenes a magyarokról írott könyvében is. Ha röviden kellene összefoglalnom azt, amit a doki által leírtakról gondolok, azt mondanám: igaza van!
Szükségünk van erre, ítélkezéstől és szégyenkeltéstől mentes, de kendőzetlen szembesítésre a saját jellemvonásainkkal. Ezenfelül olyan szeretetteli és pozitív alternatívákra, amik magunk számára nem láthatóak a rossz beidegződéseink takarásában, de valaki, akinek határontúli származása következtében adatott némi függetlenség, mégis ismer bennünket, ráadásul a szakmája révén bele is lát a néplélekbe, és el is tudja mondani. Nos, Csernus doki elmondta.
A Jaffa kiadó gondozásában, 318 oldalon, keménykötésben jelent meg Dr. Csernus Imre A magyar című könyve idén júniusban.
A doki könyve párját ritkítja, pszichológiai szemléletmódban nem jelent meg hasonló kiadvány a modern kori olvasmányok között, de más szemléletmódban sem olyan, ami ennyire átfogóan elemezné a magyar jellem tipikus vonásait. A könyv az olvasót bírja önvallomásra az első és az utolsó oldalon, mert az író azt kéri tőle, fogalmazza meg, mitől érzi magát magyarnak. A két vallomás huszonhárom részt fog közre, minden pozitív jellemvonásunknak egy-egy részt szentelt a szerző. Igen, pozitív jellemvonásokat kínál alternatívaként Csernus, ami azon alapul, hogy bizonyos önsorsrontó, jól ismert magyar szokásainkban – irigység, rosszindulat, búvalbéleltség – ugyanazzal az energiabefektetéssel szemléletmódot váltunk. Egy közös viszont mindig van ezekben a váltásokban, mégpedig a felelősségvállalás.
Nem simogatja meg magyar fejünket a doki, sőt! A képünkbe mondja az igazságot, miszerint irigykedünk, szégyenkezünk, lustálkodunk, másokra mutogatunk. Azt megmutatja – így kínálva alternatívát – hogy ami miatt irigykedünk az a miénk is lehet, vagy már a miénk is, csak nem vesszük észre. Hogy ami miatt szégyenkezünk, azt más is megtette, csak azóta mindent megtesz azért is, hogy többé az a borzalom ne történhessen meg, de előbb fölvállalta, hogy igen, ekkor és ekkor ezt és ezt az aljasságot követtem el. Ehhez a változáshoz, a felelősségvállalás ezen szintjéhez kurázsira van szükségünk, ami egy ideje kiveszett belőlünk, de éppen efféle döntések révén vissza is szerezhetjük.
És itt van a kutya elásva! A doki szerint a változás lehetséges, mert ha belementünk ebbe a gödörbe, ugyanazzal az energiával ki is mászhatunk belőle, amihez felelősségvállalás, szemléletmódváltás és az ennek következtében kialakuló magyar virtus szükséges hozzá.
Amikor egy fél, magát értelmiséginek gondoló ország azon fanyalog, hogy nemzetieskedő és ciki a nyelvünkre büszkének lenni, akkor ő azt mondja: arra lehet, hogy nem szükséges büszkének lenni, hogy milyen a magyar nyelv. De arra, hogy évezrede őrizzük úgy, hogy a ,,szláv tengerben” alig tízmillióan élünk, arra érdemes, hisz ez már maga a virtus! Nem lettünk sem mongol, sem német, sem orosz anyanyelvűek az évszázadok alatt, megtartottunk magunkból, magunknak valami nagyon fontosat.
A doki senki arcát nem nyomja bele a sárba, a tőle megszokott egyenességgel, de békülékenyebb, pedagógiai értelemben ösztönzőbb hangnemet ütött meg rólunk, magyarokról írott könyvében. Bátran kiáll az értékeink mellett, komolyan megfogalmazza gyengeségeinket, de sosem hagyja magára az olvasót, mindig kínál megoldást azoknak a kínos érzéseknek a feloldására, azon gondolatok átformálására, amik minket, magyarokat oly gyakran kínoznak, társadalmunk viselt dolgai miatt. Persze nem mindig valljuk be, ez is jellemző ránk. De a doki bevallja, és épp ezért érdemes kézbe venni ezt a könyvet. Mert ezegyszer helyettünk bátor, de miután elolvastuk, úgyis ráismerünk az igazságára, és akkor már nem maradhatunk gyávák, nem engedi a tartás, a becsület, az a bizonyos magyar virtus…
A kemény fedeles borító mintha épp erről a komolyan vett önértékről üzenne, súlya éppenhogy tartást ad, rajta a nemzeti trikolór. Nem bízták a véletlenre, a könyvesboltban kiszól a tömegből, ez egy könyv a magyarokról. A jól olvasható betűméret, a szemnek kellemes tipográfia, szellős sorok és tágas fej- és lábléc mind könnyeddé, komfortossá teszik az olvasást. Az oldalakat felső sarokban kísérő fejezetcímek a fejtegetés, a saját tapasztalataink és érzéseink folyamában sodródva jó támpontokként szolgálnak, afféle józan jelzőtáblák azt illetően, hogy magyarságunk mely vonását vizsgáljuk épp.
Dr. Csernus Imre A magyar című könyve figyelemreméltó olvasmány, hiánypótló volta, szakmai tapasztalatokon alapuló szemléletmódja ellenére is könnyed stílusa, a téma őszinte és jóindulatú megközelítése, a pontos megfigyeléseinek nagyvonalú megosztása miatt. Személy szerint szigorúbban vett pszichológiai megközelítést és magyarázatokat is szívesen olvastam volna ebben a könyvben, de mivel a doki ismét a tömegekhez szólt, illetve a könyv, így a mondandó értékéből sem von le ez a hiányosság, a meglátásom csupán szubjektív igény kifejezése, semmiképp sem kritika.
Nyitókép forrása: Coloré