Van, hogy nem is úgy gondolod azt a mondatot, ahogy kimondod, ez pedig napokig tartó mosolyszünetet okoz.
A legtöbb veszekedés egy kapcsolatban általában apró félreértésekből indul. Valahol a konfliktus legelején talán a leggyakrabban elhangzott mondat a “Nem úgy értettem!”. Sajnos mire ezt kimondjuk, addigra a baj megtörtént, elöntenek az érzelmek és kezdődik a harc. Ebből aztán sok, korábban ki nem mondott sérelem a felszínre kerül, és a végén azon gondolkozol, hogy hogyan is tudtál összejönni ezzel az ignoráns, idegesítő fickóval.
Ismerős, ugye?
Sajnos valószínűleg sosem volt olyan tanárod, aki megtanította volna, hogyan kommunikálj hatékonyan, ha érzelmekről van szó. Ez a téma egyszerűen hiányzik az oktatásból, így amikor arról kell beszélni valakivel, hogy mit is érzel pontosan és ez mit jelent. Általában vak vezet világtalant.
Mindannyian cipeljük a gyerekkori traumáinkat magunkkal. Szavak, mondatok, amik mások számára jelentéktelenek, téged azonnal a plafonra küldenek.
“Miért nem érti meg a másik, hát nem látja, hogy milyen csúnya dolog ilyet mondani?”
Nem, nem látja. Mert ő más traumákat élt meg, neki más mondatok ugyanilyenek, amiket viszont te nem értesz, hogy mi velük a probléma.
A konfliktus akkor kezdődik, ha egy ártatlan beszélgetés során véletlenül megnyomjuk az egyik ilyen nyomógombot. Azonnal kikapcsol a racionális agy és bekapcsol a limbikus rendszer – zsigerből, érzelmektől vezérelve reagálsz, ösztönösen.
Lehet, hogy a kedvesed megkérdezi tőle, hogy jól áll-e neki az ing, amit aznap vásárolt. Majd ránézel, és azt látod, hogy rövid az ujja, és a hasán lévő összes extra zsírpárna a lehető legnagyobb mértékben kitölti a rendelkezésre álló teret, miközben az inggombok a fizika törvényeit meghazudtoló módon próbálják egybetartani az embereden a ruhadarabot. Gondolkodás nélkül rávágod egy félkacaj közben, hogy “Hát drágám, úgy nézel ki benne, mint egy kövér gyerek, akire ráadta az anyja a két évvel ezelőtti kihízott ballagós ingjét!”
Mire a másik kifújja a levegőt, leveszi az inget és elhallgat. Fél óra múlva is látod, hogy szótlan, de nem érted, hogy miért. Az is lehet, hogy már-már feldúlttá válsz, hogy “Már megint mit mondtam rosszul?” de ő csak nem válaszol. Majd egy óra múlva robban a bomba, és mikor véletlenül leejted a tejfölt a szőnyegre, elkezd veled kiabálni, és kezdődik a balhé.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Marshall Rosenberg, az Erőszakmentes Kommunikáció című könyv szerzője szerint ha érzelmekről akarsz beszélni, próbálj meg minél objektívabb dolgokat állítani. Ugyanis amikor az érzelmek felülkerekednek, a ködös gondolkodástól nem tudjuk megkülönböztetni, hogy azt tényleg a másik úgy gondolja, ahogy mi sejteni véljük, vagy csak a félelmeinket vetítjük ki rá. Ehhez egy több lépéses módszert javasol, amit röviden csak NVC-nek hívnak.
- Először beszélj a konkrét, objektív megfigyelésről, amibe biztos nem tud belekötni a másik.
- Majd fogalmazd meg, hogy ettől a megfigyeléstől te hogyan érzed magad. Ha tudod, próbáld meg szavakba önteni, hogy mire van szükséged.
- Ezután kérd meg a másikat egy konkrét dologra.
A gyakorlatban a “Már megint mit mondtam rosszul?” mondat helyett mondhatod a következőt: “Azt vettem észre, hogy az utóbbi egy órában megváltozott a viselkedésed (megfigyelés). Kíváncsi vagyok, hogy miért (érzés), mert fontos, hogy tudjam, hogy jól érzed magad és azt is, ha nem (igény). Elmondod, hogy min jár az eszed? (kérés)”
Elsőre rendkívül akadémikusnak hathat a dolog, de némi gyakorlással megszokod, hogy a saját érzéseidről és szükségleteidről kommunikálj ahelyett, hogy a másik gondolataid és érzéseit próbálnád kitalálni. Hiszen abban, hogy te mit érzel és gondolsz, te vagy az egyetlen hiteles forrás. Azzal kapcsolatban viszont, hogy a másikkal mi a helyzet, maximum találgatni tudsz.
Ideális esetben – szintén az NVC elveit követve – a következő választ kaphatod:
“Amikor azt mondtad, hogy úgy nézek ki mint egy kövér gyerek (megfigyelés), erőtlennek, gyengének és értéktelennek éreztem magam. (érzés) Nagyon sok frusztrációm van a testem miatt, ezért szükségem van a pozitív megerősítésre, mert az ilyen típusú kritika elindítja nálam az önutálatot (igény). Kérlek ne mondj ilyet többet (kérés)”
Ekkor egyetlen reakciód marad, hogy feloldd a konfliktust: “Sajnálom, hogy ezt mondtam.”
Fontos, hogy ebben az esetben nincs „de”, nincs “ha megbántottalak”.
Természetesen mindkét fél részéről fontos a gyakorlás, hogy ez természetesen működjön, és elő tudd venni ezt az eszköztárat te is és ő is, amikor épp megbántottátok egymást. Sokszor az a legnehezebb, amikor olyan dolog esik rosszul a másiknak, ami számodra semmiség, és ettől úgy érzed, hogy a másik túlérzékeny, hisztis és csak túlreagál. Viszont az nem a te dolgod, hogy ezt megítéld. A te dolgod, hogy felelősséget vállalj a szavakért, amiket kimondasz, és az, hogy emlékeztessétek egymást arra, hogy a nap végén fontosabb az, hogy boldogok legyetek, mint hogy kinek volt igaza és miért.
Ha gyakorlod az NVC-t, egyre kevesebb olyan kijelentést fogsz tenni, amiről azt gondolod, hogy tudod, és egyre több dolgot fogsz mondani, amit valójában tudsz. Ez pedig folyamatosan lecsökkenti a félreértés lehetőségét. Ha úgy érzed, hogy nehéz megfogalmaznod az érzéseidet, érdemes előkapnod egy úgynevezett “érzelemkereket” konfliktushelyzetben, és azt mondani:
“Látom, hogy most felfokozott állapotban vagyunk mindketten. Vegyünk egy mély levegőt, és próbáljuk meg megfogalmazni, hogy hogyan érezzük magunkat, az segíteni fog feloldani ezt a konfliktust.” Már önmagában azzal, hogy egy játékos gyakorlattá alakítod a félreértést, megnyitod a lehetőségét annak, hogy tanuljatok egymásról és közelebb kerüljetek egymáshoz, emlékeztetve a másikat, hogy miért is olyan jó együtt. Ez pedig bármikor százszor jobb a tányértörésnél.