Anyám azt kiabálta: Mikor döglesz már meg végre?

Pintér Marianna Manka olyan dolgokat élt át, amiket senkinek nem lenne szabad. Az anyja verte, az apja szexuálisan zaklatta. Most mégis képes többé-kevésbé normális életet élni, és – igaz, hogy a kudarcok miatt egyre kevesebb lelkesedéssel – harcol a gyerekbántalmazás ellen.

Ismerlek pár éve, hallottam már a történeted. Nehéz szívvel kérlek, hogy oszd meg a colore.hu olvasóival is.

Budapesten születtem, az anyám laborasszisztens volt, az apám hivatásos katonatiszt. Négy testvérem van, egy nővérem, két bátyám és egy húgom. Engem már a kórházban bent hagyott az anyám, nem akarta, hogy megszülessek. Kétéves koromig a keresztszüleim neveltek, akkor mondta a nagymama, hogy most már a szüleimnél kell lennem. Vertek, fojtogattak, főleg az anyám. Tele voltam kék foltokkal, letört a fogam, a fojtogatás nyomai látszottak a nyakamon. A kukából ettem, csontsovány voltam. Az apám 11 éves koromtól kezdve öt éven át szexuálisan is bántalmazott. Állandóan kiabáltak velem, anyám gyakran ordította: Mikor döglesz már meg végre?

Így telt a gyerekkorod?

Nagyjából, bár volt egy boldogabb időszak, amikor 4,5 évesen intézetbe, majd szinte rögtön nevelőszülőkhöz kerültem. Jól bántak velem, nagyon szerettem őket, máig tartjuk a kapcsolatot. Hétéves koromban mégis visszakértek a szüleim, azt gyanítom, azért, mert csak így tarthatták meg a szolgálati lakást. Egy katonának akkoriban rendezett élete kellett, hogy legyen, nem lehetett egy gyereke nevelőszülőknél. A nevelőanyám szerint amikor megtudtam, hogy vissza kell mennem a szüleimhez, elkezdtem ennivalót pakolni. Nem tévedtem nagyot, otthon megint nem kaptam enni, és folytatódott a bántalmazás.

A testvéreidet is bántalmazták?

Nem, csak engem. Ők is vertek, de nem hibáztatom őket. Gyerekek voltak, csak azt folytatták, amit a szülőktől láttak. Pofozógép lettem.

Velük tartod a kapcsolatot?

Nem. Pedig azt gondolom, hogy ők is súlyosan sérültek, amiért végignézték a bántalmazásomat.

Alig tudom elképzelni, hogy senki nem volt, aki segített volna neked. Te nem kértél segítséget? Nem vették észre a kék foltjaidat az óvodában, az iskolában?

Nekem eszembe sem jutott, hogy segítséget kérjek. Gyerekként azt hittem, minden az én hibám – nagyon sok bántalmazott gyerek így van ezzel egyébként. Én amúgy is zárkózott gyerek voltam. Az iskolában elmeséltem egy barátnőmnek, mit csinál velem az apám, de nem is értette. Az óvodában és később az iskolában feltűnt egy óvónőnek, de akkoriban nagyon szűk volt a hatáskörük, maximum bejelentést tehettek a gyámügynél. Ez meg is történt, de semmi nem változott. Kiküldtek valakit környezettanulmányra, nem talált otthon senkit, nem jött többet. Az óvónőnek azt mondták a szüleim, hogy játék közben elestem, akkor lettek a kék foltok. Az iskolában is behívattak az igazgatói irodába, hogy megnézzék a bántalmazás nyomait, de akkor sem történt semmi. Az egyik tanárom szerint az anyám megfenyegette őket, hogy kirúgat mindenkit. Készítettek velem egy riportot és egy rádióinterjút is, egyiket se publikálták.

Mariann Papirrol Olvas
Marianna ma harcol a gyerekbántalmazás ellen / Fotó: Facebook

Nem segítettek a rokonok, a szomszédok, valaki? Nekik is tudniuk kellett, min mész keresztül.

Kilencéves koromban az anyám azt mondta, takarodjak el itthonról. Szó nélkül elkezdtem pakolni, de rám szólt: „Az a tiéd? Te vetted?” Otthagytam mindent, de akkor azt kérdezte: „Te vetted a ruhát, ami rajtad van?” Egy szál bugyiban indultam útnak, a földszintről rángatott fel a második emeletre. A szomszédok feljelentették a szüleimet, de azután sem történt semmi.

Próbáltál valaha ellenszegülni?

Soha. Addigra már túlságosan jól ismertem az erőszakot, tudtam, hogy nekem lenne sokkal rosszabb. Túl nagy volt bennem a félelem és a reménytelenség. Egyszer, 12 éves koromban hallottam, hogy a bátyám azt mondja: van ciánom. Attól kezdve arról álmodoztam, hogy megölöm az egész családot, de persze nem tudtam volna ártani senkinek. Amikor nagyobb lettem, jelképesen eltemettem az anyámat és apámat: ők nem a szüleim.

Itt vagy, beszélünk, mégsem értem, hogyan lehet mindezt túlélni?

Alig. Kitaláltam magamnak egy világot, ahol minden békés, szép és jó, ahol az történik, amit én akarok. Bármikor el tudok oda menekülni, akár most is, beszélgetés közben. Ez volt az egyetlen, amit nem tudtak elvenni tőlem. Kétszer próbáltam meg öngyilkos lenni, először 12, azután 18 éves koromban. Az első után az anyám azt mondta: Még ezt sem tudod rendesen csinálni! A második után eljött a bátyám a kórházba, megvert, és elmondta, hogy nem mehetek vissza hozzájuk. Az egyik nővér mondta a kórházban, hogy a máriaremetei szociális otthonban a végzettségemmel – három és fél éve nővériskolába jártam – el lehet helyezkedni, a lakhatást is biztosítják. Mire odaértem, betelt az állás.

Mariann Szovegbe
Marianna kitalált magának egy világot / Fotó: Vámos Éva

Nem tudom, én mit csináltam volna ebben a helyzetben. Nincstelenül, a nullánál is kevesebb háttérrel egy ilyen helyzetben…

Én addigra már megtanultam, hogy mindig lesz valahogy, inkább belülről őrlődöm. Én akkor hajléktalan lettem. Még a sorstársaimmal sem mertem beszélni, a bokorban aludtam, a kukákban turkáltam ennivaló után, mindentől féltem. Jött egy álláslehetőség, és néhány évig bébiszitterként dolgoztam egy család – apa, egy fiú, egy lány – mellett, de kiderült, hogy az apa zaklatja a kislányt. Hosszú történet, elmenekítettem a kislányt a külön élő anyjához. Pár év múlva tudtam meg, hogy a szülők újra összejöttek, és az anya visszaköltözött az apához. Akkor arra gondoltam: feladom. Aztán bekerültem egy nővérszállóra és egy ideig az egészségügyben dolgoztam. Voltam sok minden: nyomdász, bolti eladó, most pedig takarítónőként és karbantartóként dolgozom.

Szerencsére nem adtad fel. A gyerekbántalmazás elleni harc egyik legismertebb arca vagy. Mit sikerült elérned eddig?

Sokáig azt hittem, azért történt velem mindez gyerekként, hogy felnőttként segíthessek. Készült az életemről két film, az egyiket az HBO készítette, a másikat pedig Kadarkai Endre „Nem adom fel” című sorozatában. Interjúkat készítettek velem, tartottam előadásokat, próbáltam elérni, hogy minél nagyobb figyelmet kapjon ez a téma. Van egy blogom, ahol próbálok a sorstársaimnak segíteni. Készülök egy könyvet is írni a témáról. Több nagy nekirugaszkodás is volt, miből végül nem lett semmi. Érden például a polgármester ígért egy termet a Művelődési Házban, ahol előadást tarthattam volna, de ezt a koronavírus meghiúsította. Már nem vagyok túl optimista az egész üggyel kapcsolatban, én úgy látom, ma sem sokkal jobb a helyzet, mint amilyen annak idején volt.

Mariann Nyari Eloadas
Marianna a gyerekbántalmazás elleni harc egyik legismertebb arca Magyarországon / Fotó: Facebook

Te biztosan felismered a bántalmazókat, ugye? Mondd el nekünk, milyen jelekre kell figyelnünk, hogy legalább a környezetünkben észrevegyük a bántalmazás jeleit!

Igen, én megismerem a perverzeket, van egy jellegzetes arcvonásuk. És ott az a vékony száj… A bántalmazás külső jeleit, a kék-zöld foltokat, a letört fogat, a bicegést bárki észreveheti. Arra is oda kell figyelni, ha a gyerek viselkedése megváltozik: zárkózott vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan bújós lesz. Az is intő jel, ha nem eszik, vagy elkezd ő maga is agresszívvé válni. Nem szabad ezeket a gyerekeket magukra hagyni, hiszen a jövő nemzedékéről beszélünk. Egy tizenévesnek elég annyit mondani: Itt vagyok, bármikor elmondhatod a problémáidat.

Van egy fiad, Áron, aki most 17 éves.

Áron egy rövid kapcsolatból született, én akartam őt nagyon. Az apja gyönyörű ember volt, nagy lélekkel, de később kiderült, hogy alkoholista. Hathetes terhesen költöztem el tőle. Akkor is laktam az utcán egy darabig. Talán lett volna, ahová mehetek, de nem szeretek kérni. Végül anyaotthonba kerültem, és ott maradhattunk Áron egyéves koráig. Utána már komolyan dolgoztam, albérletben laktunk. Áron 17 éves, mélyépítő technikusnak tanul, de mérnök vagy fizikatanár szeretne lenni. Nem csavarog, nem csajozik, nem iszik alkoholt. Egészen különleges egyéniség.

Harmasban
Marianna, Áron és a családtagnak számító Molly / Fotó: Facebook

Úgy érzed, tudtál neki egy stabil hátteret biztosítani? Hogyan neveled Áront?

Az egyik legnagyobb bánatom, hogy nem teljesült az a vágyam, hogy saját lakásom legyen. Sokszor kellett költöznünk, most is ez áll előttünk. Az igazi otthont nem tudtam neki megadni. De mindig sok időt töltöttünk együtt. Vittem magammal, amikor dolgozni mentem, és közben meséltem, beszélgettünk, szójátékoztunk. A kommunikációt nagyon fontosnak tartom, ma is mindent megbeszélünk. Soha nem ütöttem meg. Nekem az bejött, hogy amikor – kisebb korában – rosszalkodott, akkor suttogni kezdtem. Ha hisztizett, beküldtem a fürdőszobába. Amikor kijött, megkérdeztem: – „Most jobb?” – „Igen.” – „Megérte?” – „Nem.” Nem is volt hisztis. A testi kontaktust is mindig fontosnak tartottam, egy simogatást, egy puszit, bár már kezd neki ciki lenni.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Muse, Sum 41 és The Killers – világsztárok a VOLT Fesztivál első fellépői között