Barion Pixel „Igazodni kell a korhoz!” – Csepregi Évával beszélgettünk – Coloré

„Igazodni kell a korhoz!” – Csepregi Évával beszélgettünk

2022. 08. 07.

Csepregi Éva a magyar zenei élet egyik legendás alakja. Beszélgetésünk során szó volt múltról, jelenről és jövőről is: hogyan került a frissen érettségizett lány a turnék izgalmas világába, mit tanult a férfiaktól a színpadi jelenlétről, és az is szóba került, hogy milyen a jó közönség. Természetesen az új klipről is kérdeztük, amit meg is nézhettek!

Coloré: A konyhában, családi körben dőlt el, hogy énekesnő lesz önből. Ez akkor inkább álmodozás volt, vagy látott rá tényleges esélyt, hogy összejöjjön?

Csepregi Éva: Akkor talán álmodozás volt, de az anyukám nagyon támogatott ebben az elhatározásomban. Eleinte, amikor a Stereo együttesben énekeltem, mindig kísért, hogy ne császkáljak egyedül késő este, és az első korrepetitoromat is ő találta. Apu szerette volna, ha valami más foglalkozásom lesz, de amikor a Ki mit tud?-on sikereket értünk el a Stereóval és a Kócbabákkal, akkor már érezték, hogy ebből lesz valami, és egyáltalán nem volt vita tárgya, hogy mi lesz a sorsom.

Gondolom, azért féltették önt...

Biztosan, de elég hamar találkoztunk a Neotonnal, és anyuék mindig úgy gondolták, hogy sokkal biztonságosabb csapatban dolgozni. Az érettségi utáni évben már külföldre utaztunk fellépni, úgyhogy nagyon gyorsan történtek a dolgok. Először kirándulásnak tűnt a koncertezés, de az élet mindig úgy hozta, hogy ez lett a fő csapásirány.

Milyen volt akkoriban külföldre utazni?

Isteni adomány volt, hogy egy csapattal mehettem, mert ez mindannyiunknak hatalmas biztonságot adott. Ha egyedül kujtorogtam volna a világban, a szüleim is nehezebben emésztették volna meg. A csapat a dalok miatt is nagyon előnyös volt, mert egyben volt az alkotógárda. Akkor még nem nagyon voltak új dalaink, de a például a Kell, hogy várj, az Egyszer véget ér az út és a Bolond város már akkor is léteztek. Az igazi dalok ’77 után kezdtek el születni, és 1980-tól indult be a külföldi karrier.

Csepregi Éva 1973 óta együtt zenél Végvári Ádámmal és Baracs Jánossal
Csepregi Éva 1973 óta együtt zenél Végvári Ádámmal és Baracs Jánossal / Kép forrása: Csepregi Éva

Emlékszem, akkoriban énekelték Mándoki Lászlóval a Koreát!

Így van! Japánban a ’80-as évek elején jelentek meg az első lemezek, mint a Santa Maria és a Don Quijote. Minden évben turnéztunk Japánban, és idővel Koreában is megjelent egy szólólemez, úgyhogy beneveztünk a koreai Soul Song Fesztiválra. Elég kacifántos történet volt, mert itthon úgy tudták, hogy csak Japánba megyünk, de a japánok elintézték a koreai vízumot. A versenyen Mándokiék a Dschinghis Khan együttessel vendégként léptek fel, így találkoztunk. Akkor jött az ötlet, hogy készítsünk egy dalt az Olimpiára, és mindenki nagyon nyitott volt rá. 1987-ben már előadtuk a dalt az Olimpia megnyitóján, ahol senki más külföldi fellépő nem volt, csak mi ketten.

Azt mondta egyszer, hogy inkább a férfiaktól tanult színpadi dolgokat. Mit lehet tőlük tanulni, amiket nőktől nem?

Mindig nőies nőnek tartottam magam, de a színpadon egy kicsit vadóc szerettem volna lenni. Ezt annak idején a fiúktól láttam: Rod Stewarttól, Mick Jaggertől vagy Paul Youngtól. Olyan mozdulataik voltak és olyan színpadi jelenlétük, hogy azonnal megfogott. Izgalmasnak tűnt, ahogy egy nő fiús attitűdöt mutat a színpadon. Amikor az ember koncertet néz, sok inspiráló dolgot lát.

Megjelent egy új dal, az Újratervezés. Ki várta jobban, önök vagy a közönség?

Azt hiszem, mi jobban vártuk. A közönség sajnos hozzászokott ahhoz, hogy mostanában ritkábban vannak új dalaink. Nagyon belemerültünk a koncertezésbe, évente közel száz koncertünk volt, és ilyenkor mindig csökken az alkotói kedv. Most, hogy volt két év kényszerpihenő, feltámadt bennünk az alkotási vágy, és próbáltuk a javunkra fordítani ezt az időszakot. Az Újratervezés is erről szól, hogy vannak nehéz időszakok és tragédiák az életünkben, de amíg élünk, addig mindig érdemes újragondolni a dolgainkat és újratervezni őket, mert ahogy mondani szokták: a nehézségek azért vannak, hogy leküzdjük őket. A Neoton-életérzés is valahol erről szól: kis idézőjelekkel nagyon sok fontos dologról lehet énekelni, mert a popdalokon keresztül is eljut az üzenet a hallgatókhoz és a nézőkhöz.

A fia, Dávid írta a zenét, ön pedig a szöveget. Mennyire volt szempont, hogy ,,Neotonos” legyen a dal?

Dávid próbált olyan dalt írni, ami trendi, ugyanakkor benne van a Neoton-életérzés. Ehhez aztán hozzányúlunk, eldőlt, hogy ki énekli a dalt, kialakult, hogy legyen-e vokál és hogy mennyire kapjon benne főszerepet a gitár. Ha ezek megvannak, és a hangunkat adjuk hozzá, akkor egyszer csak neotonosan szólal meg a dal.

Miért pont az Újratervezésből készítettek klipet az új dalok közül?

Azért erre a dalra esett a választás, mert a többi dalt Ádám és Baracs János, Öcsi írták, és nagyon tetszett, hogy ebben a dalban a régi találkozik az újjal. Fiatalok készítették a zenét: miután Dávid elkészült a dallal, a hangszerelésben Dezső Balázs vett részt, a klipet is egy fiatal csapat készítette. Igazodni kell a korhoz, ráadásul ez nekünk is jól áll, és mi is jól állunk a dalnak. A klip forgatása nagyon izgalmas volt, mert egy nagyon jópofa környezetben dolgozhattunk, a Retro Élményközpontban, és mindenkiből kihozott egyfajta lelkesedést, hogy hosszú idő után újra forgatunk.

Az október 22-i Aréna-koncerten milyen arányban lesznek régi és új dalok?

Mindig kérdés, hogy megtaláljuk az irányt. A közönség leginkább a régi dalokat szeretné hallani, úgyhogy valószínűleg 99 százalékban a jól ismert dalok fognak szólni. Tervezünk két-három olyat is, ami új. Az Újratervezés biztos, hogy lesz, és a Kalapot fel! is sorra kerül, ami ugyan régebbi, de nem biztos, hogy mindenki emlékszik arra a korszakunkra. Általában harminc dalt szoktunk játszani ilyen alkalmakkor, és ha felsorolja az ember a kihagyhatatlanokat, akkor nem sok hely marad másra. Ennek ellenére mindig próbálunk megújulni: más lesz a hátterünk, az animáció és a látvány is.

A Kalapot fel! is felcsendül az október 22-i koncerten
A Kalapot fel! is felcsendül az Arénában az október 22-i koncerten / Fotó: Horváth Gergely Ambrus

Annak ellenére, hogy a közönség a régebbi dalokat várja el, van motiváció arra, hogy új dalok szülessenek?

Mindig ezen küzdünk, mert akik a dalokat írják, tudják, hogy úgyis a régieket várja a közönség, de a jót mindig megszeretik, akkor is, ha új. Ilyen volt a Titok című dalom, amit szintén Dávid írt. Ennek ellenére mindig figyelembe vesszük a közönség igényét. Most a Szép nyári nappal fogunk kezdeni, a végén pedig a Kell, hogy várj című dallal fogunk zárni, mert ez egy búcsúzó dal. A koncertek egyik fontos része a dob- és gitárszóló, így mindenkinek van lehetősége arra, hogy megvillantsa a tudását.

Gryllus Vilmos azt mesélte nekem, hogy teljesen máshogy viselkednek a gyerekek a koncerteken, mint régen, és ön is említette egy interjúban, hogy ma már nem ülnek az emberek, hanem táncolnak és énekelnek koncert alatt. Ez önt, mint előadót hogyan érinti, melyik közönség volt a ,,jobb”?

Annak idején mindig ülő közönségnek játszottunk. Ez annyira fontos volt nekünk, hogy Encsen egy előadás előtt a menedzserünk addig várt a koncert kezdésével, míg nem volt tele székekkel a nézőtér. Aztán jöttek a 2000-es évek, amikor már nem lehetett leültetni az embereket, úgyhogy emiatt meg is változott egy kicsit a műsor, pörgősebbre kellett venni. Sokkal nagyobb felelősség egy álló közönséget lekötni. Ha az emberek ülnek, mindig van egy nyugalom, ez ma már elképzelhetetlen. Amikor a Szovjetunióban léptünk fel, akkor még felemelt kézzel tapsolni is tilos volt, mert elvitték a sorból az embert. Ma már, ha sikerül elkapni a közönséget, nagyon izgalmas tud lenni egy álló buli.

Hozzám hasonlóan, Ön is volt külföldön élő magyar, a ’90-es évek elején. Mi hiányzott a leginkább Magyarországról, ami miatt visszahúzta a szíve?

Érdekes átélni a honvágy összetett érzését. Valószínűleg, ha minden stimmel, és az ember megtalálja magát külföldön, akkor enyhébb ez az érzés, de hiányzott a családom és a szakmám is. Akkor még nem volt telefonunk, csak úgy tudtam kommunikálni a szüleimmel, ha előre megbeszéltük, hogy szombaton átmennek a nővéremékhez, akiknek volt telefonjuk. Motoszkált bennem a színpad és az alkotás utáni vágy. Próbáltam átcsábítani a páromat, Bob Heatlie-t, aki a mai napig nagyon sikeres zeneszerző és fantasztikus ember, de ebben a helyzetben nem tudtunk szót érteni. Örök lelkiismeret-furdalás, hogy Dávid csak később lett újra apa-közelben, de aztán nagyon sok időt töltött kint: én feltettem a repülőre, az apukája pedig levette.

Sokkal nagyobb felelősség egy álló közönséget lekötni
,,Sokkal nagyobb felelősség egy álló közönséget lekötni” / Kép forrása: Csepregi Éva

El szokott játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha marad?

Ha maradok, akkor valószínűleg nem folytattam volna az éneklést, mert ugyan Angliában is megjelent a Párizsi lány Hot French címen, nem volt olyan erejű, hogy sikeres legyen, úgyhogy mint énekesnő, nem nagyon tudtam volna labdába rúgni. Valószínűleg maradtam volna háziasszony, ami szintén nagyon jó, csak egy kicsit másképp képzeltem az életemet.

Mit tud adni a színpad, amit mi, ,,földi halandók” nem érezhetünk?

A színpadra rá lehet szokni. Az ember ezen a deszkán megtalálja a lehetőséget arra, hogy tömegekkel kommunikáljon. Ezt a pszichológiai könyvek is írják, hogy annál nagyobb adrenalin nincs, mint amikor megtapsolják az embert, mert az elismerés és a taps érzése az egyik legerősebb. A színpadon kifejezheted magad, bekasszírozhatod az összes sikert és rajongást, és ezeket nagyon nehéz überelni. Ha lett volna valami alternatíva, lehet, hogy megpróbálkoztam volna valami mással, de minden, amit kipróbáltam, a színpad körül volt, az éneklés és a színészkedés is. Mostanság a Különterem című Neil Simon darabban próbálhatom ki magam.

Rengeteg mindent csinál! Van még valami, amit még el szeretne érni?

Szeretném felújítani a Neoton Swinget, és a Fényszórók nevű alapítványom munkájában is jobban részt szeretnék venni. Ennek keretében sérült és halmozottan sérült emberekért dolgozunk. Sajnos nincs annyi időm rá, amennyit szeretnék, mert nyáron nagyon sok koncertünk van, nemcsak a Neotonnal, hanem Dávidékkal, a Heatlie zenekarral is. Számomra az a legfontosabb, hogy ő majd boldoguljon. Az, hogy velünk van, nagyon jó dolog, és nagyon jó vele együtt dolgozni. Beilleszkedett a zenekarba, és a többiek is szeretik; kicsit mindig rossz néven veszik, ha valamilyen oknál fogva helyettesíteni kell a dobok mögött. Ez az igazi elismerés.

Pályakép

Csepregi Éva már gyermekkorában megismerkedett a zenével, ugyanis zongorázni, majd hegedülni tanult. Először az 1972-es Ki mit tud?-on tűnt fel Pál Éva és Fábián Éva oldalán a Kócbabák nevű formációval. 1973-tól már a Neoton együttes tagja volt, mely később a Neoton Família nevet viselte, ma pedig a Neoton Família Sztárjai néven járják az országot, melynek fia, Heatlie Dávid is tagja. A többek közt EMeRTon-díjjal és Elnöki Aranyéremmel kitüntetett énekesnőt a koncertezés mellett színésznőként is láthatjuk különböző darabokban.

Nyitókép forrása: Horváth Gergely Ambrus