Barion Pixel „A zongora a második anyanyelvem” – interjú Péter Bence zongoraművésszel – Coloré

„A zongora a második anyanyelvem” – interjú Péter Bence zongoraművésszel

2022. 01. 31.

Michael Jackson Bad-adaptációjával a közösségi médiában szerzett világhírnevet, ma pedig tömegek tombolnak a koncertjein Sydneytől Las Vegasig. Péter Bence zongoraművészt zenéről, show-ról, Guinness-rekordról faggattuk, és megtudtuk azt is, hogy miért nem szeret nagyot álmodni, vagy mi a közös benne és Stingben.

A Guinness Rekordok Könyvébe a világ leggyorsabb zongoristájaként kerültél be, lassan tíz éve, amikor 765 hangot szólaltattál meg egy perc alatt. A gyorsaságot általában a sporttal asszociáljuk, hogy jött az ötlet, hogy zongorában legyél a leggyorsabb?

A Guinness mindig szóba kerül, mintha valami mérvadó eredmény lenne, pedig leginkább poénból kerültem be a Rekordok Könyvébe: sokan mondták, hogy én mindent milyen gyorsan szeretek játszani, és hogy ez a rekordkísérlet pont nekem való. Eleinte csak legyintettem, aztán mégis sor került a rekord megdöntésére. Természetesen ez a zongora mechanikájának érdeme is, mert egyáltalán nem biztos, hogy minden zongorán lehet ilyet csinálni. Művészi szempontból az égvilágon semmiféle jelentősége nincsen, valóban, elsősorban sportteljesítménynek tekinthető. 

Peter Bence
Fotó: Naglis Biercanas

Úgy tudom, minden a nagymamád pianínójával kezdődött, amikor másfél évesen emlékezetből lepötyögted egy rajzfilm zenéjét. Már ekkor tudtad, tudtátok, hogy ez lesz a te utad?

Igen, egy-két éves koromban már lehetett látni, hogy van muzikalitásom. A családból mindenki számára magától értetődő volt, hogy zeneiskolában a helyem. Öt-hat évesen be is írattak, és soha nem volt kérdés, hogy a zene az én világom.

Legtöbben slágerfeldolgozásaidról ismernek, játszol dalokat a Queentől, Michael Jacksontól, nagyot szólt a Despacito-adaptáció is, és köztudott, hogy kedveled a filmzenéket is. Mi alapján választod ki ezeket a darabokat?

Van néhány kérdés, amit felteszek magamnak, mielőtt feldolgoznék valamit. Az első mindig az, hogy népszerű-e annyira az a bizonyos dal vagy előadó, hogy a feldolgozás is érdekes legyen a hallgatóságnak. De talán ennél is fontosabb szűrő, hogy hogyan lehet a kiszemelt dalt zongorára átültetni. A hangszernek vannak bizonyos karakterisztikái, amikre építkezni és amikkel dolgozni lehet, viszont csak bizonyos dallamok, bizonyos ritmika, illetve ezek kombinációja teszi ezt lehetővé.

És mi az, ami nem működik?

Például a rap számok, vagy, hogy egy konkrét példát hozzak, Bruno Marstól az Uptown Funk. Egy-két évig ez hatalmas sláger volt, ezrek írtak, hogy dolgozzam fel, de egyszerűen nem lehet, mert soha nem hangzana jól zongorán. De igaz ennek ellenkezője is: vannak olyan dalok, amelyekről talán a szerző maga sem tudja, hogy valójában zongorára íródtak. (Nevet.)

Teljes mértékben kihasználod a hangszert: nemcsak játszol rajta, hanem dobolsz az oldalán, pengeted a húrokat, egy egész zenekart kiteszel egy személyben…

Szerintem a ritmus a legfontosabb eleme a zenének, az adja a csontvázát. Én egyébként mindig úgy tekintettem a zongorára, mint egy ütőhangszerre. A zongora életem során mindenhol végigkísért, mondhatni a második anyanyelvem a magyar után. Eredetileg filmzeneszerző akartam lenni, ezért is jelentkeztem anno a Berklee College of Musicba Bostonba. Szóval, kicsit másmilyen pályát képzeltem magamnak, nem feltétlenül előadóművészit. Aztán az első átdolgozásom, Michael Jacksontól a Bad berobbant, és onnantól kezdve egyértelmű volt, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Ekkor jött a késztetés, hogy a zongorát olyan mértékben kihasználjam, mintha egy zenekarra írnék át valamit.

Amikor ezeket játszod, akkor ragaszkodsz az átirathoz, vagy improvizálsz is?

A loopokra felépített átdolgozások nem adnak nagy teret az improvizációnak. Egy precízen felépített darabban tűpontosan megvan minden hangnak a helye, és ha valami elcsúszik, akár egy másodperccel is, szétesik a produkció. Az improvizációs jellegű dolgok inkább a saját számok vagy szólódarabok estében jellemzőbbek. 

Péter Bence zongora
„A Steinway hangja olyan, mint egy fehér vászon.” / Kép forrása: Péter Bence

Milyen zongorán szeretsz játszani?

Én a Steinwayre esküszöm, olyannyira, hogy mi együtt is működünk. Ez egy olyan hangszer, aminél mindig tudom, mire számítsak – mint amikor az autóversenyző mindig ugyanabba az autóba száll be. A hangja pedig olyan, mint egy fehér vászon: mindenki azt hoz ki belőle, amit akar. Nem véletlen, hogy a világ első számú zongorájaként tartják számon.

Naponta hány órát gyakorolsz?

Ez változó. Nincs szigorúan ütemezett beosztás, olyan is van, hogy egész nap a zongoránál ülök és olyan is, hogy nem jut időm gyakorolni.

Bejártad a világot, játszottál a Sydney-i Operaházban, Oroszországban, Európa számos országában, Las Vegasban… Nagyon más a közönség az egyes országokban?

Vannak bizonyos showelemek, amelyekre bárhol a világon szinte ugyanaz a reakció. Viszont alapvetően eltérő a közönség – nem is annyira országok vagy kultúrák szintjén, hanem inkább égtájanként. Északon teljesen más a hallgatóság, mint délen, és keleten is más, mint nyugaton. Például a legelső koncertemen Oroszországban, amikor a legvirtuózabb, legkatartikusabb pontjához értünk az előadásnak, akkor a darab közepén a közönség egyszer csak elkezdett kimérten tapsolni. Nem értettem, mi történik, de a végén megtudtam, hogy ott ez a legnagyobb elismerés. Délen és Amerikában, illetve Ausztráliában az emberek buliznak az előadásokon, bekiabálnak, ami bizonyos szempontból jó, mert kialakul egyfajta kommunikáció a közönség és köztem, és ez inspirál.

És milyenek a magyarok?

A magyar közönséget egyelőre nem nagyon ismerem, de ezen próbálok változtatni. (Nevet.)

Nem kis koncerttermekben lépsz fel, hanem több ezer fős helyszíneken, arénákban. Nincs lámpalázad?

Az elején volt, de most már eljutottam oda, hogy minél nagyobb a közönség, annál jobb. Egy kisebb közönség, ahol felismerek személyeket, családtagokat, jobban feszélyez, mint egy több ezer fős tömeg, ahol nagyok az energiák. 

Mennyire merít ki egy ilyen koncert fizikailag?

Nem szoktam fáradt lenni a koncertek után, ilyenkor egy ideig még dolgozik az adrenalin. Jól eső érzés, kicsit olyan, mint egy kiadós edzés után, hiszen a 160-180-as pulzusszám – közel két órán át – felhasznál némi energiát. Eleinte a koncertek után fájt a gerincem, nyakam, volt, hogy másnapra teljesen szétestem. Aztán elkezdtem manuálterápiára, masszázsra járni, speciális gyakorlatokat végezni, és most akár minden nap lehet előadásom, már meg sem érzem.

Peter Bence Sydney 2019
Sydneyben, 2019-ben / Fotó: @yayastem

A koronavírus-járvány miatt leállt az élet, elkezdtél már újra koncertezni?

Az idei évre 25-30 koncerttel számolunk, de kérdés, hogyan alakul a járványhelyzet, mennyit tudunk ebből megtartani. Márciusban egy tíz állomásos németországi turnéval indítanánk, majd Oroszország és a Balti országok, illetve Svájc és a Benelux államok vannak betervezve. Az biztos, hogy ennyi kihagyás után, amikor újra felmegyek a színpadra, jobban fogok izgulni, mint eddig. (Nevet.)

Mekkora a stáb?

Bár sokan azt feltételezik, de nincs mögöttem nagy csapat. A managerem, Zöld Szabolcs, aki egyben nagyon jó barátom is, tulajdonképpen az egyszemélyes csapatom. A karrieremet érintő szerteágazó ügyek mellett együtt forgatjuk – és néha vágjuk is – a videóklipeket, együtt állítjuk össze a színpadi produkciókat, a tartalmi- és látványelemeket, illetve közösen alakítjuk a közösségi média felületek tartalmát is.

Közel 1,8 millió követőd van Facebookon, Instagramon 200 ezer. Mennyire fontos neked a közösségi média, illetve a YouTube, ahol szintén több, mint egymillió feliratkozód van?

Olyannyira, hogy minden innen indult, mint ahogy ma már szinte minden ezeken a platformokon kezdődik; itt bármilyen mondanivalóval eljuthat az ember a közönségéhez. Amikor valakit hirtelen elkezdenek több millióan nézni és követni, ha tömegeket tud bevonzani, akkor erre lehet építkezni. A Bad-adaptáció videóját például az első héten naponta egymillióan nézték meg a Facebookon és több száz ezren osztották meg. Így vándorolt át a klip a YouTube-ra is, ahol szintén több millióan voltak rá kíváncsiak. 

A klasszikusok közül mit – vagy inkább kit – szeretsz játszani?

Hallgatni jobban szeretem, mint játszani; az a baj, hogy ha klasszikus zenét is játszanék, rögtön késztetést éreznék arra, hogy valamit változtassak rajta – ezt pedig nem nagyon nézik jó szemmel. (Nevet.) Akkor meg miért játsszam el ugyanazt, ugyanúgy, amit több ezer zongorista esetleg sokkal jobban el tud játszani, mint én?

Ha találkozhatnál valamelyik régi zeneszerzővel, vagy játszhatnál valamelyik sztárral, ki lenne az?

A régiek közül Bach-hal, Mozarttal és Bartókkal, de szerencsére van egy kortárs zeneszerző is, akivel volt szerencsém már kétszer találkozni, és szívesen beszélgetnék vele többet is. Ő nem más, John Williams, aki számos világhírű film zenéjét szerezte.

Még mindig szívesen írnál filmzenét?

Ha lehetőségem adódik rá, mindenképpen. Majd, ha már nem fogok a színpadon virtuózkodni, akkor ezt szeretném csinálni, mint ahogy az elmúlt két évben is nagyjából ezt tettem.

Említetted a Berklee-t, oda is emiatt iratkoztál be…

Két-három évet töltöttem kint, ez idő alatt elvégeztem három és fél év anyagát, de már nem lesz kapacitásom visszamenni befejezni. Nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy megkapjam a filmzeneszerzés diplomát, viszont közben elkezdtem itthon forgatni a klipjeimet, és onnantól kezdve teljesen más irányt vett a pályám. Kétségtelen, hogy a kint töltött évek nagyon inspirálóak voltak. Sokrétű képzést kaptunk, nemcsak a „klasszikus” vonalra, például vezénylésre, hangszerelésre fektették a hangsúlyt, hanem stúdiómunkát, keverést, hangtervezést is tanultunk, olyasmiket, amik manapság nagyon hasznosak. A Berklee adott egy jó alapot.

Állítólag volt olyan tanárod, aki – miután hallott téged játszani – azt mondta, nem tud neked már semmit tanítani…

Az első év első szemeszterében láttam egy koncerten Vagyim Neszelovszkijt, és annyira tetszett az a stílus, amit ő képviselt, hogy megkértem, tanulhassak nála. Az első órán játszanom kellett valamit – egy saját szerzeményt választottam -, majd a darab közepén kimet a teremből. Amikor visszajött, valóban azt mondta, ő nem tud nekem újat mutatni. Eléggé szürreális volt, de nyilván ebben benne volt az ő humora is. 

Ha csak egyetlen dalt vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre, melyik lenne az?

Nagyon nehéz lenne választanom, de ha muszáj lenne, akkor John Williams-et vinném magammal – a Star Wars vagy a Harry Potter zenéjét.

Peter Bence 02
Telt házas koncerten / Kép forrása: Péter Bence

Ha nem zongoráznál, akkor mivel foglalkoznál?

Főznék. Imádom. Bármit megfőzök, de az olasz konyha a kedvencem, ennek a fortélyait ismerem a legjobban.

De jó lenne, ha tartanál koncerteket vacsorával: előbb főznél, aztán amíg a vendégek vacsoráznak, addig játszanál…

Stingnek például van Toszkánában egy borászata egy villával, ő csinál hasonlót. Ha szerencséjük van a vendégeknek, akkor egyszer csak Sting elkezd gitározni és énekelni a hátsó udvarban. Ilyet én is el tudnék képzelni. Csak én még főznék is. (Nevet.)

Mi az álmod?

Ahhoz képest, hogy milyen mohó álmokat kergettem régebben, most nem nagyon tervezek évekre előre. Persze, azt szokták mondani, hogy merjünk nagyot álmodni, hiszen van, akinek sikerül megvalósítani. Szerintem ezzel az a baj, hogy egymillióból egynek jön össze, és az összes többi csalódik. Azt gondolom, sokkal jobb alacsonyabbra célozni, és az elért eredményekkel boldognak lenni, mint nagyra törni és csalódni. Emiatt én befejeztem az álmodozást. Sokkal fontosabb, hogy egyszerűen csak azt csináljuk, amit szeretünk. Ha ezt tesszük, akkor ezek a lépések napról napra, hétről hétre összetevődnek valamivé, aminek majd élvezhetjük a gyümölcsét.