Az iskolaigazgató azt mondta, legyek inkább a legjobb kézilabdázó az énekesek között, mint a legjobb énekes a kézilabdázók közt – emlékszik vissza élete meghatározó döntéshelyzetére Orendt Gyula. A nemzetközi hírű, Berlinben élő operaénekes mesélt Grammy-jelöléséről, felejthetetlen színpadi élményeiről, de elárulta azt is, hogy mit csinál a szabadidejében vagy énekel-e a zuhany alatt.
Gyerekkorunkban ikerházban laktunk, és eleinte évekig zongoraszó hallatszott át a fal túloldaláról, majd később rendszeresen doboltál odaát. Közben pedig mindig láttam az ablakból, hogy futsz edzésre. Énekelni viszont sose hallottalak… Hogy jött az éneklés és ezen belül is az opera?
Lényegében egyfajta kísérlet volt, hiszen fiatalon nem nagyon tudja még az ember, hogy mivel akar majd egész élete során foglalkozni. Zongorával kezdtem, a következő próbálkozás a dob volt, közben mindvégig énekeltem kórusban is. Csak egészen későn, az érettségi előtt mindössze két évvel jött az ötlet a kórusvezetőtől, hogy kezdjek el professzionálisan énekelni. Valóban, emellett sportoltam is, a két dolog nem zárja ki egymást.
Kézilabdában is erős voltál, nem biztatott az edződ, hogy hagyd a zenét és sportolj helyette?
Az iskolaigazgató állított választás elé: azt mondta, legyek inkább a legjobb kézilabdázó az énekesek között, mint a legjobb énekes a kézilabdázók közt. Megfogadtam a tanácsát, és azt hiszem, jól döntöttem.
Mikor volt a legmeghatározóbb esemény a karriered elindulásában?
Gyakorlatilag egy-két versenynek köszönhetem az egész karrierem. Fontos tapasztalatokat szereztem ezeken a megmérettetéseken, megtudtam, mire vagyok képes a nemzetközi színtéren. Életem legmeghatározóbb énekversenye kétségtelenül barcelonai Francisco Vinas volt, ahol rögtön három díjat is nyertem; ott találkoztam operaigazgatókkal, intendánsokkal, és nem utolsósorban a menedzseremmel, akiknek a későbbi munkáimat köszönhetem.
Mi volt a következő lépés, miután „felfedeztek”?
Eddig a karrierem legjelentősebb állomásai mind „b” betűs városok voltak: Budapest, Bécs, Berlin. Budapesten végeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, innen kerültem a bécsi Volksoperbe, az első „igazi” munkahelyemre. Fontos mozzanat volt az életemben, mert itt tanultam meg egy év alatt németül, itt láttam először azt, hogy a gyakorlatban hogyan épül fel egy operaelőadás, hogy kerül a színpadra egy produkció, vagy hogy milyen igazi stábbal együtt dolgozni. A menedzseremnek köszönhetően kerültem végül az osztrák fővárosból a németbe, az állami opera stúdiójába, majd a Staatsoper Berlin állandó tagjává váltam.
2011-ben Papagenóként mutatkoztál Berlinben, és állítólag úgy ünnepelt a végén a közönség – Téged és a produkciót egyaránt –, mintha nem is operaelőadás, hanem rock koncert lett volna…
A Papageno egy hálás főszerep, ha jól énekli és játssza az ember, akkor valóban hatalmas siker tud lenni.
Azt írták a lapok, hogy hangod mellett az akrobatikus mozgásoddal hívtad fel magadra a figyelmet. Hogy tanultad meg az éneklést összehangolni a színészi munkával?
Az éneklés, a színészi munka és a mozgás teljesen szinkronban kell, hogy legyen. Ha az énekes természetesen közelíti meg a szerepet, akkor ez a három dolog találkozik, és eredményképpen egy harmonikus egységet ad.
Milyen nyelveken énekelsz, és hogy tudod megtanulni az idegen szövegeket, a pontos kiejtést?
Elsősorban németül, olaszul, angolul, franciául – és körülbelül ugyanebben a sorrendben válik számomra egyre nehezebbé a feladat, a nyelveket illetően. Ezeket egyébként beszélem is, de más dolog egy nyelven beszélni, és megint más énekelni.
Azt gondolnám, az angolt könnyű énekelni…
Rendkívül kényes dolog az egyes hangok kiejtése, különösen, ha brit színpadon éneklünk, ugyanis kis kiejtésbeli különbségek hatalmas csalódást tudnak okozni az angol ajkú közönségnek. Nem egyszerű nagy hangokat képezni úgy, hogy az természetesnek tűnjön, rengeteget kell tanulni és gyakorolni. Erre vannak nekünk a coach-ok, akik bármilyen nyelven segítenek elsajátítani a helyes kiejtést, ha úgy tetszik, betanítanak. Egy idő után meg lehet tanulni, hogy hol vannak a trükkök, és mit, hogyan kell ejteni ahhoz, hogy az a színpadon jól hangozzék. Bármilyen nyelven meg lehet tanulni a szöveget, de nagyon fontos, hogy értsük, amit éneklünk. Én például énekeltem már csehül vagy oroszul is.
Magyarul énekeltél már Berlinben vagy másutt külföldön?
Igen, többször is. A magyar nyelvű előadások kuriózumnak számítanak, általában nagyon jól fogadja a közönség. Nekem mindig hatalmas élmény magyar dalokat énekelni – nem magyar közönségnek.
Milyen karakter áll legközelebb hozzád a színpadon?
Elsősorban a drámai karakterek, kezdek rájönni, hogy nem vagyok egy túl vicces figura. (Nevet.) A komikus szerepek amúgy sem könnyűek. Gondoljuk csak bele: 200-300 éves operákat éneklünk, és Mozart, Haydn, Händel idejében még teljesen más volt a humorérzék, mint ma; ami akkor viccesnek számított, az egyáltalán nem biztos, hogy ma is megnevettetne. A karakteremhez talán a lírai és drámai (szerelmes) szerepek állnak legközelebb, a hangomhoz pedig egyelőre a líraiak.
Te bariton vagy, a hangfaj maga nem határolja be a szerepeket?
A baritonok általában mérgesek, törni-zúzni és ölni akarnak, dráma és feszültség van ott, ahol megjelennek; féltékenyek, nem viszonozzák a szerelmüket, mert az operában mindig a tenor a romantikus, szerelmes figura. Ilyen szempontból nagyon is behatárolják a szerepeket az egyes hangfajok, de kivételek mindig vannak.
Mit tartasz az eddigi legnagyobb szerepednek?
Monteverdi Orfeója volt talán a legnagyobb és egyben a kedvencem is. Az egyik első fennmaradt operáról beszélünk, óriási kihívás: szokatlanul hosszú, az ember percekig egyedül van a színpadon. De nagy erőfeszítést és energiát igénylő szerep volt például a Zurga is Georges Bizet Gyöngyhalászok című operájából.
Előfordult már, hogy betegség vagy vis maior végett nem tudtál fellépni, esetleg utolsó percben elmaradt az előadás?
Kétszer is előfordult, hogy reggel felébredtem, és nem volt semmi hangom – egy alkalommal épp az egyik premier napján. Tudni kell, hogy operaelőadásoknál a legritkábban van második szereposztás. Ezúttal sem volt senki, aki beugorhatott volna helyettem, így nem volt más választásom, mint az egész szerepet eljátszani a némán, lázasan és izzadva, míg a színpad mellett egy kolléga kottából énekelte helyettem a darabokat. Máskor Münchenben vendégszerepeltünk, amikor is a szerelmemet játszó 25 éves énekesnőt döntötte le a betegség a lábáról. Őt sem volt, aki helyettesítse, vészmegoldásként ugyancsak egy kolléganő énekelt a színpad szélén, a szerep színpadi eljátszását pedig, jobb híján, egy hatvan körüli idősebb színésznőre bízták. Nem tudta a szöveget, remegett, nekem pedig ugyanolyan hitelesen el kellett játszanom mellette a legnagyobb hősszerelmest, mintha a világ legszebb hölgyének énekeltem volna.
Vis maiorra nem, de rázós helyzetre volt példa, többször is. A londoni Királyi Operaházban egy alkalommal az előadás megkezdése után 10 perccel elment az áram, minek utána egy órán át vártuk a sötétben, hogy visszajöjjön a világítás és az elektronika. Máskor a vasfüggönnyel adódtak gondok. Előadás előtt mindig teszteljük a tűzfalat, és kétszer is beragadt ez a hatalmas, több tonnás acélszerkezet. Nem mondták le az előadást, helyette improvizálnunk kellett egy félig szcenírozott koncertet – a vasfüggöny előtt szabadon maradt egynegyednyi színpadon.
Mi jelenti számodra az igazi sikert, elismerést?
Kritikát nem olvasok, mert az manapság szerintem teljesen kiszámíthatatlan. A kritikusok általában az egyes produkciókra vonatkozóan kritizálják a szereplőket, és nem igazán az egyéni művészi teljesítményeket értékelik. Nekem a sikeres munka, az új élmények nyújtják a legnagyobb boldogságot. De fontosak az ismerősöktől, az operaigazgatóktól érkező visszajelzések is, illetve az, hogy visszahívnak egy-egy helyre – ez mind-mind azt jelenti számomra, hogy jó munkát végeztem. És ne feledkezzünk meg a közönségtől kapott elismerésről sem: a taps, az ujjongás mindig, mindenkinek jól esik, és nem tagadom, kicsit függőséget is okoz.
A magyar énekesek közül nem sokan dicsekedhetnek Grammy-jelöléssel, te viszont már egészen fiatalon karnyújtásnyira kerültél a zenei szakma legnagyobb díjtól….
Egy kortárs operában, George Benjamin Lessons In Love & Violence című produkciójában énekeltem, amelynek a brit Királyi Operaház által rögzített változatát jelölték Grammy-díjra 2019-ben, a legjobb operafelvétel kategóriában. Hatalmas élmény volt ez az opera, pedig az elején féltem tőle, mert egy kortárs darabnál sosem tudhatja az ember, mire számítson. A mű különlegessége abban állt, hogy miután a zeneszerző minden egyes énekes hangját és karakterét ismerte, így személyre, pontosabban hangra szabott szerepeket írt nekünk.
Meglepett a jelölés?
Nagyon! Kortárs operát nem nagyon szoktak jelölni, inkább népszerűbb, kellemesebb dalokat, nagyobb sztárokat javasolnak mindig Grammyre. Abban az évben olyan neveket díjaztak például, mint Billie Eilish, Taylor Swift vagy Ariana Grande.
Hittetek benne, hogy megnyerhetitek?
Nagyon örültünk a jelölésnek, de szkeptikusak voltunk.
Hogyan befolyásolta az életedet a világjárvány?
Az opera és összességében a teljes zenei világ szétesett ebben a koronás időszakban, a szabadúszóknak ez maga a rémálom. Én olyan szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hogy – mint egy állami társulat tagja – rendszeresen kapom a fizetést. Lemondták az összes Berlinen kívüli fellépésünket, chicagói, madridi, salzburgi előadások, koncertek maradtak el, hogy csak néhányat említsek a sorból. Berlinben utoljára novemberben játszottunk közönség előtt, a legújabb darabunkból, a Figaro házasságából pedig, ez idáig, csak egy élő közvetítést és egy felvételt sikerült kihoznunk. A helyzet katasztrofálisnak mondható, de folyamatosan dolgozunk, próbálunk, új darabokat készítünk elő – és persze várjuk, hogy játszhassunk.
A nagyszínpados, gigantikus operaelőadásokat vagy inkább a szűkebb körű kamarakoncerteket kedveled jobban?
Az opera nagy stábbal készül, sok ember együttes munkájáról szól, egy komplex és gazdag műfaj. Ezzel szemben a dalest egy sokkal intimebb hangulatú koncert, ahol csak a zongoristáé és az énekesé a színpad, itt nem számít semmi más, csak a szöveg és a dal szépsége. Két teljesen más műfaj, de mindkettő gyönyörű. Bizonyos szempontból közelebb áll hozzám a dalest, mert ezeken közelebb lehet kerülni a közönséghez, többet megmutathatok a hangomból, ellenben nehéz csak a koncertekből megélni.
Vágysz valamilyen speciális szerepre?
Don Giovannit a múlt szezonban énekeltem volna, arra a szerepre nagyon vágyom már. És talán sokaknak furcsán hangzik, de szeretnék operettben is játszani: Lehártól A víg özvegyben a bariton szerep régi álmom, imádom a karaktert, s ez az egyik kedvenc zeném is egyben. De még sokáig sorolhatnám, mi mindent szeretnék…
Hol látod magad 10 év múlva?
Nem szoktam ennyire előre tervezni, mert kiszámíthatatlan, hogy merre változik az operavilág. De most, hogy így kérdezed, remélem, hogy 10 év múlva is a berlini Operaházban leszek. Boldog vagyok itt, mert úgy lehet Berlinben nemzetközi karriert építeni, hogy közben az embernek nem kell sokáig távol maradnia otthonról; tökéletesen lehet egyensúlyozni a munka és család között.
Mi a hobbid?
A barkácsolás. Van egy kis műhelyem, fémből, fából barkácsolok hol egyedül, hol a négyéves kifiammal. Van esztergám, marógépem, titániumból szoktam például különféle ajándéktárgyakat, golyóstollakat vagy más, egyedi darabokat alkotni. Elkészítek bármit, amire a családban szükségünk van, született a műhelyemben már egyebek mellett asztal, könyvespolc vagy éppen projektorlift is.
Barkácsolás közben énekelsz?
Nem, a munkát nem hozom haza! (Nevet).
Zuhanyzás közben sem? Azt mondják, zuhany alatt mindenki énekel, akinek köze van a színpadhoz…
Ott igen, persze! Kontratenort szoktam énekelni, női hangon. (Nevet.)
