Barion Pixel Balatoni retró kalandjaink: üdülő, hűtőtáska és egy hekkre éhes darázs – Coloré

Balatoni retró kalandjaink: üdülő, hűtőtáska és egy hekkre éhes darázs

2022. 07. 29.

Amikor nyaralni készülünk, általában meg sem fordul a fejünkben, hogy az utazás akár rosszul is elsülhet. Pedig van rá esély, s utólag ezeken a történeteken szoktunk legjobban szórakozni. Ezekből a sztorikból válogattunk a Coloré szerkesztőségében egy sorozatra valót. A harmadik részben a magyar tengerhez látogatunk, megfűszerezve egy kis retró hangulattal.

Mint a ’90-es évek gyermekei számára, nekem is a Balaton jelentette a nyaralást – kivéve, ha nem a nagyszüleimnél voltam nyaralni. A Balatonon azért több szabály volt, mert oda mindig a szüleinkkel mentünk. Ennek ellenére nyilvánvalóan nagyobb volt a lazaság, mint otthon, és szállástörténetünk is igazi evolúciót járt be az évek során.

,,Bezzeg a mi időnkben…”

Mire én a Balatonra értem, Ötvös Csöpi a bűntények nagyrészét már felderítette a környéken, úgyhogy mindig nyugalmasan telt az idő. A ’90-es évek közepén a vállalati üdülőbe jártunk. Az üdülő szó mára szinte teljesen kikopott a közbeszédből, mert az ember már nyaralni jár, nem üdülni. Ennélfogva nyaralók vették át az üdülők és a telkek helyét.

A vállalati üdülők finomságágát jelentette, hogy ugyan olcsóak voltak, de azokkal kellett tölteni a szabadság két hetét, akiket az év során mindennap láthattak a szüleink – és ez nem a család. Természetesen a család jelenléte is erősebb volt, ugyanis ilyen helyen jellemzően az intim szféra teljes zárójelbe tételével egy szobába volt bezsúfolva az egész család. Nincs hát a gyerekeknek esti sugdolódzás, és a szülőknek… sem.

Milyen jó is volt a pesti panelből kiszakadni egy balatoniba!
Milyen jó is volt a pesti panelből kiszakadni egy balatoniba! / Kép forrása: Fortepan

Közös helyiség volt fürdő és a konyha, amihez járt egy kis szekrény is, ami szigorúan matricával volt ellátva, hogy mindenki tudja, hányas szám az övé. A nappali – vagy akkori nevén társalgó – társalgási funkcióján túl tévézésre volt alkalmas, ugyanis itt volt az egyetlen készülék az épületben. Abban az időben még állandó szórakozást jelentett a Játék határok nélkül című műsor, így élénken él emlékeimben, hogy szinte mindenki nézte, gyerektől kezdve az idősebbekig.

,,Balatoni nyár”

Ekkoriban még nem ment olyan jól, hogy mindennap étteremben együnk, ezért azzal kezdtük, hogy az anyukám által megfőzött csirkepaprikással és nokedlivel felszerelkezve indultunk útnak – és persze az elmaradhatatlan hűtőtáskával, ami így két napi élelemmel szolgált.

A strandon az ember vágyakozva nézett a Balatonon vízibiciklit hajtókra, de azért hiányt nem szenvedtünk soha. Játszottunk, fagyiztunk, kukoricát és lángost ettünk, és ha fürdeni támadt kedvünk, ott volt a lopásgátló pléd, amivel értékeinket letakarva bátran kint hagyhattuk a cuccokat a parton.

A '90-es évek közepén már a színes, csúszdával felszerelt vízibiciklik hasítottak
A ’90-es évek közepén már a színes, csúszdával felszerelt vízibiciklik hasítottak / Kép forrása: Shutterstock / Puzzlepix

Később már bérelt házakba mentünk, de nem egyszer fordult elő, hogy érkezés után öt perccel már menekülőre fogtuk a dolgot, mert korántsem bizonyult olyan tisztának a hely, mint azt a hirdetésben írták. Egy idő után a szüleim megelégelték, és nem kockáztattak tovább: helyszíni szemlére mentek tavasszal, mielőtt lefoglalták volna a nyaralásra kijelölt szállásunkat.

Darázs, darázs, te hekkért jársz ide!

Nyilvánvalóan egy idő után a húgommal igényünk volt rá, hogy a szüleink nélkül menjünk, és amikor már elég felnőttnek éreztük magunkat hozzá, megléptük első egynapos nyaralásunkat ketten, a Balatonon!

A húgom születésnapja nyáron esedékes, így a 18. szülinapját jelöltük ki a kalandra. Én akkor már húszéves voltam, úgyhogy elérkezettnek láttuk az időt, hogy kirúgjunk a hámból, és egy egész napra lemenjünk a Balatonra.

Felkeltünk hát hajnalban és kimentünk a Déli-pályaudvarra a vonathoz. Kajáról természetesen nem gondoskodtunk, mert „spontának és felnőttek” voltunk, úgyhogy egy közeli kisboltban vettünk zsemlét és kenőmájast. Amikor jó magyar ember módjára az utazás ötödik percében megéheztünk, akkor derült ki számunkra, hogy a kenőmájast valahogy szabadjára kellene engedni a börtönéül szolgáló műanyag hengerből. Mivel semmi nem volt kéznél, jobb híján egy recésebb kulccsal jutottunk hozzá a krémhez. Ekkor már sejthető volt, hogy korántsem vagyunk olyan felkészültek, mint gondoltuk.

A húgom és én, amikor még azt hitték a szüleink, hogy életképes gyerekeik lesznek
A húgom és én, amikor még azt hitték a szüleink, hogy életképes gyerekeik lesznek / Kép forrása: Karsa Tímea

Ennek ellenére lejutottunk a Balaton partjára, ahol hamarosan ismét étkezésre került a sor. Egy kisebb vagyonért vettünk főtt kukoricát, majd hekkre vágytunk. Meg is lepődtünk, hogy mennyire baráti a hekk ára, erre még telt a zsebpénzből, úgyhogy kértünk egyet-egyet. Legnagyobb meglepetésünkre azonban a hekket dekára mérték, így – nem kevés pénzért – egy-egy nagyjából 5 centis darab hús került elénk. Ezen még az arra kódorgó darázs is akkorát röhögött, hogy majdnem elfelejtette, hogy mi a dolga: megtámadni bennünket és a hekket. Idővel így is tett, így a végén a drága pénzen vett balatoni finomságot pénztárcával vertem agyon, a darázzsal együtt.

Hazafelé már nevettünk volna az egészen, ha nem érzünk valami furcsát. A ruha alatt égett a bőrünk, olyannyira, hogy estére már a fekvés is fájdalmas volt. Azóta nem égtünk le ennyire – sem fizikailag, sem egyébként. Túl korán hittük el magunkról, hogy felnőttünk.

Szerkesztőségünk további történetei

Kuti Noémi: A Karib-tenger lúzerei: kubai vakációnk, ami annyira félresikerült, hogy meg kell ismételni

Rozs Franciska: “Sátor felállít, bitte!” – Így segítette ki megszorult családunkat egy komplett kempingközösség