Van élet a halál után? Ez derült ki Kadarkai Endre podcastjéből – elemzés

Van élet a halál után? Nincs ember, akit ez a kérdés ne foglalkoztatna. Az ismert riporter, Kadarkai Endre nem kisebbre vállalkozott, mint hogy választ találjon erre a kérdésre. Mint a műsor elején elmondja, nem az a célja, hogy a halál utáni élmények spirituális vetületét kutassa, csupán szeretné megismerni az emberek személyes történeteit.

A sorozat a végéhez ért, úgyhogy a meghívott vendégek elmondásaiból megpróbáljuk kihámozni a közös nevezőket, így közelebb kerülve ahhoz, hogy mi az, amit mindenki látott, aki visszajöhetett a másik oldalról.

Akik kómában voltak

A tizenkét szereplő közül voltak olyanok, akik ugyan nem kerültek a klinikai halál állapotába, mégis voltak élményeik. A résztvevők közül négyen feküdtek kómában. Közülük az egyik stroke következtében került ebbe az állapotba. Úgy élte meg, hogy be van zárva a testébe. A tíz nap alatt sokat álmodott, elmondása szerint – akárcsak egy másik kómában fekvő – úgy élte meg, hogy az álom és a valóság közt lebegett. Mint felidézte, a halál közeli állapot meghozta azt, ami hiányzott az életéből: az önbizalmat és az önszeretetet.

Egy másik szereplő egy futóverseny után esett össze és került kómába. Ugyan végig egy kórházi ágyon feküdt öntudatlan állapotban, fejében sok esemény történt. Egy olyan helyre került, ahonnan menekülni akart. Először csak hangokat hallott: két lény róla beszélt. Azt mondták, hogy ugyan intelligens ember, mégsem képes elfogadni, hogy meghalhat. Eközben olyan tudatállapotban volt, mintha minden tudás birtokában lenne. Fizikai kínokat élt át, majd egy sötét helyre került, amelyről tudta, hogy örökké ott lesz. Felülről nem látta magát, csak belülről érezte a történteket. Történetéből megtanulta, hogy életünk valójában miről szól, és azt is, hogy nem látjuk az igazi valóságot.

Egyetlen egy olyan beszámoló származik egykor kómában fekvő betegtől, hogy ,,lény állapotában” találkozott másik lényekkel. Leginkább energetikai valójukban tudta leírni őket a beszélő: nem volt alakjuk, ahogy neki sem, csak érezte az energiájukat, és a kommunikáció is ezen keresztül zajlott. Mint mondta, úgy érezte magát, mintha egy ház előszobájában állna, és tudná, hogy bent van az, amiért ment. Annak ellenére, hogy nem engedték be, kint is boldogság töltötte el.

Akik a klinikai halál állapotában voltak

A kómában fekvő betegek többsége nem látott fényt és lelkeket, ahogy ,,a nagy könyv” írja. De mi a helyzet azokkal, akik perceket töltöttek a klinikai halál állapotában?

Szinte minden résztvevő úgy emlékezett vissza, hogy nem érzékelték, hogy meghaltak, csupán azt, hogy valami megváltozott. Legtöbbjük arról számolt be, hogy felülről látta magát, legyen szó autóbalesetről, műtétről vagy földön fekvésről. Jellemzően, akiket operáltak, egy páholyból nézték a műtétet: akadt olyan, akinek üvegből volt a páholy, míg másnak kék bársony borította. Volt, aki először zsigerig ható, ,,ősfélelmet” érzett, és annyira pontosan látta, mi történik, hogy még az adjunktusnő káromkodását is hallotta. Később, a műtét után rákérdezett, hogy valóban így történt-e, mire az adjunktus beismerően bólintott. A páholyban, ahonnan Kadarkai Endre beszélgetőtársai a saját műtétjüket nézték, idővel mindig feltűnt valaki más is. Volt, aki karjaiban tartotta halott gyermekét, míg ketten az apjukat látták, és olyan is volt, aki a testvérét.

Egyik résztvevő sem akart visszatérni a testébe. Volt, aki a már halott apukájára akart vigyázni, ám az visszaküldte, hiszen jól érzi magát ott, ahol van. Egy másik, a túlvilágon járt interjúalany is arról számolt be, hogy a bátyja visszaküldte őt: ,,nem kell még jönnöd, maradjál”.

Az meghívottakról általánosságban elmondható, hogy találkoztak valakivel odaát. Legtöbben közeli családtagjukkal – az édesapa figurája volt a legjellemzőbb, ám nem ismert, hogy azért, van-e így, mert mindegyik esetben csak az édesapa halt meg a szülők közül. Ketten is arról számoltak be, hogy egész tömeg várta őket odaát: olyan emberek, akiket gyerekkorukban veszítettek el, vagy olyanok, akikkel valaha jót tettek életükben. Elmondásuk szerint mindenki boldog és békés volt.

Voltak azonban olyanok, akik színeket láttak. Egy kis híján vízbe fulladt hölgy arról számolt be, hogy minden kékbe borult körülötte és csodálatos melegség fogta el. Mindent felülíró érzéseket élt át, de senkivel sem találkozott. A másik hasonló élmény egy jól sikerült veseátültetés története, amikor egyszer csak beállt a klinikai halál. Ebben az állapotban ez a szereplő is hatalmas kékségben érezte magát, mintha az óceán alján lenne. Úgy érezte, nem kap levegőt, így nincs eleje a víz felszínére jutni, de azt hallotta valahonnan, hogy ,,vissza kell menned”, és vissza is tért.

Tehát: van élet a halál után?

A válaszadók nem tudtak egyértelműen válaszolni a kérdésre. Van, aki az élmény hatására nem fél a haláltól, mert úgy gondolja, nincs halál, ám egy válaszadó úgy véli, hogy mindenképpen vége lesz valaminek, ha másnak nem, a test működésének, így halál van, a kérdés továbbra is az, hogy mi van utána, és hogy miért látnak az emberek hasonlót, mégis teljesen mást.

Az egyetlen közös nevező, amit minden résztvevő kiemelt, a ,,túloldalon” lévő béke. Egyetlen beszélő kivételével mindenki olyan boldogságnak és feltétel nélküli szeretetben töltött állapotnak írta le az ottlétet, hogy valójában nem is találták rá a megfelelő szót. Azt mondták, úgy kell elképzelnünk, mint egy helyet, ahol nincs negatív érzelem, csak ,,feltétel nélküliség”, és a boldogság, amit ott éreztek, semmilyen földi örömhöz sem mérhető. Ugyan az ,,Akik visszajöttek” nem talált rá egyetemes választ, hogy van-e élet a halál után, a történetek mindenképpen biztatóak. Ugyan volt, aki félt, és olyan is, aki szenvedett, kevesen akartak visszajönni, hiába volt itt a földön a családjuk. Valamelyest mindegyiküket megváltoztatta a halálközeli élmény, és ugyan sokuk biztos abban, hogy a halál után is van élet, szeretnék itt a földön is élvezni a testben töltött időt.