Nem a nehézségek vagy sorscsapások befolyásolják azt, hogy valakinek az élete sikeres és boldog lesz-e, hanem az adott személy tulajdonságai és életstratégiái. Életünk során krízisek sorozatának részesei vagyunk. Az, hogy ezek súlya alatt megtörünk, vagy még erősebben kerülünk-e ki, csak kismértékben múlik a genetikánkon és a családi mintáinkon – javarészt tanulhatjuk a rezilienciát, a túlélés művészetét.
A múlt héten utánajártunk, mit is jelent maga a reziliencia kifejezés, elgondolkodhattunk azon is, hogyan reagálunk egy-egy váratlan eseményre, változásra, a bizonytalanságra. Felfedezhettük, hogyan jelenik meg ez a működés a természetben, a növény- és állatvilágban, nézzük meg most azt, hogyan figyeltek fel rá az emberi működésben.
Valamennyien ismerjük gyermekkorunkból ezt a játékot, amelyet, ha bármelyik oldalára eldöntünk, a bábu elhajlik ugyan, de utána magától visszaáll függőleges helyzetébe. Lehet, el is gondolkodtunk akkoriban azon, hogy mitől pattan fel a keljfeljancsink – ami mára a reziliens működés szimbólumává vált. Jó lenne azt hinni, hogy már ezzel is a rugalmas alkalmazkodás mintáját szerették volna belénk plántálni, hogy aztán kellő munícióval rendelkezzünk felnőttkorunkra, de valószínűleg hiába kutatunk ilyen rejtett cél után.
Mit igazoltak a reziliencia-kutatások?
A tudósok, szakemberek hosszú évtizedekig foglalkoztak azzal, hogy mitől függ az emberek belső rugalmassága, az, hogy a rizikófaktorok ellenére pozitívan fejlődnek, egy krízishelyzet után könnyen felállnak, és hosszútávú károsodások nélkül viszonylag hamar regenerálódnak. Az 1970-es években amerikai pszichológusok, Emmy Werner és Ruth Smith nyilvánosságra hozták egy Hawaiihoz tartozó szigeten, Kauain évtizedeken át végzett megfigyelés eredményeit. A tanulmány szerint 40 éven keresztül kísértek figyelemmel olyan gyerekeket, akiknek családi háttere számos olyan rizikófaktort mutatott, amelyek a megfelelő fejlődést fenyegették. Ilyen volt például a szegénység, a családon belüli erőszak, vagy épp az alacsony képzettségi szint.
Kiderült, hogy a gyerekek egyharmada mindezen körülmények ellenére kitűnően fejlődött. Amikor megvizsgálták, vajon mi ennek az oka, rájöttek, hogy ezek a gyerekek rendelkeztek bizonyos tulajdonságokkal és életstratégiákkal, amelyek segítségükre voltak abban, hogy a nehéz körülmények között ne törjenek meg, hanem inkább fejlődjenek. A traumák ellenére új képességeket tudtak kibontakoztatni magukban, új módon álltak hozzá a nehéz helyzetekhez, és boldog és kiegyensúlyozott életet tudtak élni.
Ez a tanulmány tehát bizonyítékul szolgált arra, hogy elsősorban nem a kiemelkedő nehézségek vagy sorscsapások befolyásolják azt, hogy valakinek az élete sikeres és boldog lesz-e, hanem az játszik döntő szerepet, hogy az adott személy a kellemetlen helyzeteket vagy a jóllétét, biztonságát veszélyeztető történéseket milyen módon fogadja.
Életünk krízisei a reziliencia „főpróbái”
Egy emberöltő alatt sok-sok veszéllyel találkozhatunk. „Az egyetlen dolog, ami <biztonságos>, az a halál, mert egyrészt kikerülhetetlen, másrészt, ha már megtörtént, utána már semmi veszélyes nem történik, megnyugodhat az ember, nem kell félni, mert vége van mindennek. De amíg élünk, minden ami izgalmas, veszélyes. A reziliencia és a rugalmasság arról szól, hogy amikor az élet veszélyes, de még nem halunk bele, milyen nyomokat hagy bennünk, mennyire lesz jobb nekünk, mennyire marad ugyanaz, és mennyire lesz rosszabb az életünk, milyen lesz a kapacitásunk arra, hogy élvezzük az életet a katasztrófa után.” (Feldmár András) Ha reziliensek vagyunk, és az utunkba kerülő veszélyt, problémát sikerül leküzdenünk, akkor a személyiségünk összességében érettebbé válik, mint a problémával való találkozás előtt.
Általában tehát a nehéz helyzetekben, krízisek idején mutatkozik meg a reziliencia. A krízis szó hallatán talán összerezzenünk, pedig az életünk folyamán számtalan ilyen élménnyel találkozhatunk.
A fejlődési vagy normatív krízisek azok, amelyek az élet velejárói gyerekkortól egészen öregkorig, és nagyobb mérvű változást jelentenek: ilyen az iskola vagy munkahely létesítése, váltása, a házasságkötés, élettársi kapcsolat létesítése. Ezek önmagukban nem traumatikus történések, ám mivel jelentős mértékű változást jelentenek, új működési mechanizmusok vagy reakciók tanúsítását, és ekképp egyfajta rugalmasságot is igényelnek.
Előfordulnak ezek mellett ún. accidentális krízisek is az életünkben. Ezek olyan váratlan, véletlenszerű történések, amelyekre az embernek nincsen ráhatása, mint pl. egy betegség, katasztrófa, baleset, válás, vagy egy szeretett személy elvesztése. Ezeknek a kezelése és feldolgozása már sokkal nagyobb énerőt és hatékonyabb megküzdési stratégiát igényel, mint az élet rendjéhez hozzátartozó változásoké.
Lényegében azt mondhatjuk, hogy egészen gyerekkorunktól kezdve folyamatosan krízishelyzeteket élünk meg, ahogy Szabó Magda írta: a boldogság a katasztrófák üzemzavara. Természetesen nem minden nehézség vezet krízishelyzethez, de az biztos, hogy ilyenkor kibillenünk az egyensúlyunkból.
A „túlélés művészete” tanulható
Azt, hogy valaki milyen gyorsan nyeri vissza a kibillent egyensúlyát, milyen szájízzel megy tovább egy-egy nehézség vagy probléma után, számos körülmény is befolyásolja. A kutatások azt igazolják, hogy kb. 13 % a génjeinkbe kódolt tulajdonságokon múlik, míg 25 % arányban már a családi mintáink befolyásolják a reakcióinkat, mit láttunk otthon, a szüleink hogyan reagáltak bizonyos helyzetekben, mennyire néztek hittel és egy pozitív életszemlélettel, bizakodva a jövőbe. Végül, ami igazán fantasztikus hír, hogy kb. 62 %-ban a reziliens működés tanulható.
A reziliencia tehát nem egy megszilárdult tulajdonság, amellyel rendelkezünk vagy sem, hanem egy élethosszig tartó aktív folyamat köztünk és a környezetünk között, amely kitűnően fejleszthető. Hogy pontosan mi az a 8 terület, ami a reziliens működés alappillére, a következő heti cikkben olvasható.
A sorozat következő cikke jövő kedden olvasható a Colorén.
